Néha sikekrül rávennem valamelyik csajt, hogy jöjjön velem bringával. A nagyobbikkal már nem igazán jó, mert nehezére esik olyan lassan bringáznia, ahogy én futok, és kicsit fárasztó állandóan szólni neki, hogy lassíts, várj meg, állk meg, stb. A kisebbik még remekül használható kiséretnek, utazósebessége megfelel az én tempómnak. ma se volt egyszer se, hogy lemaradt volna, vagy túl gyoprsan ment volna, végig jött velem rendesen (igaz, érződött, hogy nagyon koncentrált, mert alig-alig akart tásralogni).

Szóval remek érzés, amikor az e,nber a saját gyerekeivel fut, a járókelők elismerő pillantásaival övezve.

Egyébkéntaz volt az igazi, amikor mág kicsik voltak, de már akkor is iszonyatosan tejkerve a kiskerekű biciklit jöttek velem rendületlenül.

Különben ez az egyik nagy előnye a futásnak: könynen meg lehet közbern tanítani a gyereket bringázni. Rossz nézni, ahogy az apukák kínlódnak a kölykükkel biciki-tanítás címén: botot  kötnek a gyerek biciklijére, és azt fogva sétálnak vele, és bosszankodnak, hogy az a szerencsétlen képtelen ráérezni a dologra (holott csak hiányzik hozzá a kellő sebesség). Az én lányaim meg 4-5 éves korukban tök gyorsan ráéreztek a dologra, mert én végig futottam velük, toltam őket, a nyakuknál fogva, ha kellett,  hogy legyen sebességük, de már szinte az első alkalommal el lehetett őket engedni rövidebb-hosszabb ideig.