Nemrég még azt hittem, ilyen  peche nem lehet az embernek. Aztán meg értesültem róla, hogy mégis lehet. Ezután már csak abban bíztam, hogy  a történelem nem ismétlődik, azaz ilyen  csak egyszer fordulhat elő. Kiderült, ez is hiú remény volt. Ugyanis egy teljesen ártatlan mozdulattól (felemeltem egy üres pille könnyű műanyagvödröt!!!) én is tejesen mozgásképtelen lettem Lumbágó,. És én is Rómában készültem maratont futni. Amiből így félő nem lesz semmi.

És engem is elkísért volna a család,

De itt remélem vége a párhuzamnak. Ha jól tudom, Sipivel pont az indulás előtti nap történt a dolog, és így a kedves család kénytelen volt otthon hagyni. Velem meg most vasárnap, azaz a verseny előtt egy héttel. És így valamelyest már javult a dolog, úgyhogy lengem legalább nem tudnak itthon hagyni  J. Tehát ha a futásból nem is lesz semmi, azért legalább újra látom legkedvencebb nagyvárosom.

Már ősz óta csak erre készülök, Hónapok óta kinagyítva az asztalom felett lóg szép színesben a googlemap-es útvonalterv. Számoltam a napokat, ahogy a seregben vágtam anno a centit. Aztán tessék. Kénytelen voltam már visszalépni maratomtól sérvműtét miatt, hasmenés miatt. Elég deprimáló volt, , de hát azok csak egyszerű hétköznapi versenyek volt. Ez lenne/lett volna  az első  (és minden bizonnyal az egyetlen) külföldi versenyem.  Álmaim versenye.

Úgyhogy kénytelen kelletlen elkészítettem  egy  B-tervet, ami sajnos félő, hogy A-tervvé lép elő:: mit csinálunk majd  vasárnap, maraton helyett. Eszerint ha nincs futás, elhúzunk Rómából jó messire, hogy még véletlenül se szembesüljek azzal,, hogy miről maradtam le. Irány tehát Tivoli

Első kétségbeesésemet a vonatkozó fórumon osztottam meg az edzésonline közönségével, és ott azzal bíztattak, hogy vasárnapig még elmúlhat a dolog. Az idő múlásával azonban a reményeim is csökkennek. Hiába kenegettem mindenféle kenceficével, hiába alszom már három napja a földön, komoly javulás nem történt. Az összevont ünnepek miatt mást nem nagyon tehetem, mint konzervatív kezelésre hagyatkozni.

Ma aztán életemben először elmentem  egy csontkovácshoz („gerincgyógyászhoz”), akitől azt kértem, kínozzon meg, amennyire csak tud, csak múlassa el ezt a nyavalyát, hogy vasárnap futni tudjak. Nem szólt, de látszott rajta, hogy némileg rosszallja a kérdést, hisz nem sarlatán ő, aki csodálatos gyógyulással áltatja a szegény pácinst, hanem komoly szakember. És így aztán rántotta a nyakamat ide-oda, feszítette a hátamat, facsarta végtagjaimat, stb, stb, de valahogy nem kínzott meg eléggé. Csak egy kicsit. És utána a fájás sem múlt el eléggé. Csak enyhült egy kicsit. De nem is ígért többet. Azt mondta, csodára ő sem képes.  Már most jelentőscjavulást fogok érezni (és valóban!) de csak 3-4 kezelés tudná teljesen megszüntetni a bajt. És ha még úgy is érezném magam előtte, hogy mégiscsak el tudok indulni, akkor sem javasolná, mert korántsem biztos, hogy mozgásképes maradok nemhogy negyven, de akár négy kilométer után is.

És még azt is hozzátette, hogy annyi minden látnivaló van Rómában, hogy jobban is el lehet tölteni az időt, mint maraton futással Amiben kétségkívül teljese mértékben igaza van, de….