Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 53 957 211 km-t sportoltatok
Támadnak a vérnyúlak...
2007.06.03. Pannon Maraton Zalaszentgrót, avagy... most majd jól megmutatom Smile
vérnyúl | 2007-07-18 22:08:31 | 1 hozzászólás

Üdv!

 

Zalaszentgrót! Élményfürdő.... Maraton....miegymás....

Miután több napos agykontrollal és hasonló hókusz-pókuszokkal befoltoztam lelki sebeimet, amit a Soproni „szórakozás az életemmel című film" okozott, elhatároztam, hogy újra megpróbálom, hátha most első leszek....

Úgy éreztem, hogy a „Sopronnál" már tényleg semmi sem lehet rosszabb, ráadásul komolyan ki kell köszörülnöm, a fene nagy önbizalmamban esett csorbát. Előzetesen szinte csak negatívumokat hallottam erről a futamról, miszerint unalmas és gyenge a pálya, ráadásul sáros lesz, ami járhatatlanná és élvezhetetlenné teszi az egészet. Na, mármost... 1. Nekem egy tenisz pálya sem gyenge. 2.Nincs az a verseny, ami unalmas legyen, hisz mindegyiken képes vagyok taknyolni, szétesni, eléhezni stb... 3. Mindig csak a saját tapasztalataim a meghatározóak. 4. a sár, az mindenkinek sár...

Ezek ismeretében keltem útra népes társaságunkkal. Imádok a csapatommal utazni!!! Szinte az egész utat végig röhögjük, nyoma sincs a verseny előtti stressznek Sealed Az első kellemes meglepi a versenyközpont és a rajt helyének szemrevételezése után ért. Igazi, kultúrált strandon volt minden egy kupacban. Le tudtunk parkolni normálisan, nem egy tehénszaros legelőre hajtottak minket.

Őszinte sajnálatomra, itt sem gyűlt össze fél Európa tekerni, és ezt többek közt azért nem kedvelem, mert viszont aki eljön, az általában a keményebb fajtából való. A szokásos rajt para, (beszólítás, tülekedés a jobb helyekért), után elfoglaltam a tudásomnak és az erőmnek megfelelő pozíciómat a banda végén, és vártam a dühöngést! Itt már nem tudtam tisztán gondolkodni, de azért az átfutott az agyam helyén, hogy „na most aztán megmutatom" Smile Ez a téveszme egészen az első kistányéros mászásig tartott! Ott aztán télleg megmutattam Smile Aki még egyszer azt mondja nekem, hogy Zalában nincsenek dombok, azt agyonverem a pumpámmal! Valahogy én találtam, nem is keveset. Ellenben, most észnél voltam és hagytam, hogy a saját tempómon melegedjek be, nem próbáltam meg rögtön az első métereken elpusztulni. Annak úgyis eljön majd az ideje. Araszoltam felfelé a domboldalban, és rögvest feltűnt, hogy se sár, se pára, a beígért nedvességnek nyoma sincs. Helyette por és hőség, de nem középszerű! Kevés dolgot utálok jobban a bringa közben, mint amikor, a liszt szerű, finom por ellepi szétizzadt testem, eltömi az összes pórusomat és frankó kis sárrá alakul a számban! Ezenkívül a szuper okosságom, miszerint vékony sárgumit raktam fel, már az elején bebizonyította, hogy „értek hozzá". Ez, gumi rumli a magamfajta „koca"montisnak a legnagyobb baromsága! Az teljesen mindegy, hogy milyen gumival tolom fel a púpra bicót, viszont a lefelékben valamivel biztonságosabb egy szélesebb felület. Csak arra volt jó a gumi választásom, hogy minden lejtőn, szuper-motosokat megszégyenítő helyzetekben eregessem a járművemet. Eleinte mocskosul nem találtam élvezetesnek, hogy kersztbe-kasul, állandó tanyálás veszélyben közlekedek, és szerintem a mezei egerek sem örvendeztek, hogy szinte az összes kanyart a birtokukon fejeztem be. Aztán idővel belejöttem és visszatértek a régi „ralis múlt" beidegződései. Rájöttem, hogy lehet így menni, csak nem feszülni kell a bringán, hanem keresztbe csúsztatni. Igencsak széles vigyor jelent meg a képemen, mikor ezt először sikerült tudatosan alkalmazni. Ettől kezdve parádéztam, amit a veszélyesebb keresztekben álló rendezők különösen értékeltek. Volt aki üvöltözött, hogy : EZAAAAAZ!!! NYOMJAAAAD!!! ÁÁÁÁLLAT!!! Volt aki a fejét fogva elszaladt.... Elég vegyesen fogadták... Nem is lett volna ezzel semmi gond, ha nem nézegetek állandóan hátra. Ez a másik űber marhaság amit szoktam csinálni. Mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy jön-e mögöttem valaki, vagy sem. Ha közeledik, akkor úgyis utolér, ha meg nem, akkor meg nem tök mindegy, hogy nézem-e, vagy sem. No, az egyik ilyen visszapillantásom alkalmával sikerült bele engednem a gép elejét egy vízmosásba aminek következtében, olyan magyar-vándort csináltam a nyereg felett, hogy azzal olimpiai bajnok lehetnék lólengésben. Megúsztam és tanultam belőle. Szerencsére a további kalandokat is sikerült épségben átvészelni, pedig akadtak belőle bőven. Érdekfeszítő jelenet volt, mikor az erdőben szembe találkoztam kb. 5-6 motorossal, a nyomukban 2 quados csákóval. Az első páros még időben észlelt és megállt, de ez a többieknek már nem igazán sikerült. Volt para Foot in mouth Akkora por lett hirtelen, hogy csak azt vártam mikor mennek át a nyakamon. Még kisem hevertem a sokkot, mikor feltűnt egy MTZ előttem, valami boronafélével a farán. Na anyám ezt már nem úszom meg.... Aztán csak elfértünk valahogy, bár utána még sokáig köpködtem valami növény magjait, amit a szántóban sikerült az arcomba helyezni.

A két körös versenyeknek, vannak jó, és kevésbé jó oldalai. Szerintem egyértelműen csak az utóbbi!!! Már a rajt előtt éreztem, hogy ezzel a "második körrel" gondjaim lesznek. Bejött! Végig küszködtem az első 30 kilit, majd visszaérkeztem a rajt helyre, ami ugyebár a strand közepén volt. ÚÚÚÚÚÚÚ!!!!! Az valami embertelen kínzás volt! A herék ott feküdtek a napon, lógatták a lábukat a vízbe és vedelték a sörüket. Akadtak ott egész jó kis csajok is, akik minden a pillantásukkal is azt sugallták számomra, hogy hagyjam a francba a további szenvedést és csapódjak be közéjük Tongue out NEM TETTEM!!! Pedig ez ellenkezett mindennel, amit értelmes ember tehet. Neeeeemm... Én vissza akarok menni oda... oda a porba... oda a szőlő dombok tetejére... oda ahol az előbb is majdnem elpusztultam, hátha most sikerül... Nagyban segített „okos" döntést hozni egy jó barátom, aki úgy ugrált a pálya szélén mintha parázson táncolna, cséphadaróhoz hasonló mozdulatokkal, önmagából kikelve üvöltött, hogy tovább haladásra kényszerítsen. Köszönöm neki, és nyugodjon meg, a bosszúm nem várat sokáig! Érdekes és érthetetlen módon, itt még szinte semmi bajom nem volt. Egész jól éreztem magam, ami azért elég gyanúsnak tűnt, visszagondolva a soproni élményeimre. Az első kör végén még olyan harcosokkal tudtam együtt menni, akik máskor már lezuhanyoznak mire én célba érek. Na, most sem kellett sokáig agyalnom ezen, hiszen rövidesen beigazolódott a gyanúm, miszerint nem lettem erősebb mint voltam, csak később estem bele a „fekete lyukba". Szinte el sem indult az uccsó karikám, amikor kezdtem „szétfolyni" mint a kocsi ablakban hagyott csoki nyúl! Azonnal pánikba estem, és két pofára tömtem magamba minden ehetőt ami nálam volt! Nem igazán segített, de legalább már a hasam is görcsölt! Bakker!!! Már megint behalok??? Nem igaz, hogy ezt mindig át kell élnem!!! Fogalmam sem volt mit kéne csinálni, de elkezdtem kántálni magamban azt a jó nagy baromságot, amit minden állóképességi versenyző agyába belevernek, miszerint: FEJBEN DŐL EL.... FEJBEN DŐL EL.... Mi dől el itt fejben??? Az már akkor eldőlt amikor reggel felébredtem: Gyenge vagyok és kész! Ami igazából visszaadta az életérzésemet, az-az volt, hogy észleltem előttem egy halom bringást, akik még nálam is jobban széthullottak. YEEEEE!!! Ez kellett!!!!!! Megkétszerezett erővel eredtem utánuk, amit azért úgy képzeljünk el, hogy 0x0 = dupla nulla Frown, mégis sikerült rövid időn belül befogni és magam mögé utasítani őket!!! A halom bringás, pontosan két személyből állt, szerintem nagypapa és unokája lehetett, de ez most nem számít! (az is lehet, hogy csak túrázgattak) Lealáztam őket és ez a lényeg Sealed Meg is jött a jó kedvem rögtön, amit már az a gondolat sem vett el, hogy szerintem a rendezők csaltak és a második körbe magasabbra hordták a dombokat és hosszabbítottak a pályán! Legalábbis így tűnt, mert ugyan nem emlékeztem pontosan mindenre, de az tuti, hogy hosszabbak lettek az emelkedők... A vége előtt két kilivel még sikerült leszakítanom magamról egy tök szimpi csávót, akivel sokáig mentünk együtt és mivel sokat segített, többször is megígértem neki, hogy majd együtt megyünk be a célba! He-he.. rutintalan... Nem úgy van az!!! Nehogymá a háromszázharmincharmadik legyek!!! A háromszázharminckettedik akarok lenni Laughing

A célban ugyan elmaradt a tűzijáték, pezsgő, és a pomponos lányokat sem láttam, de legalább ezen a versenyen nem én kapcsoltam le a villanyokat! Baromira meg lehettem magammal elégedve, mert azonnal benyakaltam pár korsó sört, mondván: ezt megérdemlem.

A többiek, mint általában, már eszegettek mikor rájuk szakítottam a célszalagot, és az egyik cimborám még megpróbált bestresszelni azzal a hülye dumájával, hogy Ő nem használt kistányért....Ott ahol nekem tolni is nehézséget okozott... Nagy-nagy szerencséje, hogy nem volt a kezem ügyében semmilyen keményebb tárgy, amit hozzávághattam volnaSealed

A verseny rendezése, amolyan pannon maratonosan kiváló volt. A pálya nem volt túl nehéz (a többieknek) és jól ki volt jelölve. Erről két csapat társamnak, valszeg más a véleménye. Nekik sikerült eltévedni rajta  A strand és a kiszolgálás parádés volt. (a kaja nem annyira)

Összegezve, nagyon jól éreztem magam. A vártnál kevésbé pusztultam bele, és ugyan most sem sikerült benne lennem az első egyben, azért nem keseredek el, hisz Nagykovácsiban újabb esélyt kapok erre.

 

Üdv mindenkinek!

 

2007.05.20.Sopron, Pannon Maraton, avagy a pokol tornáca...Smile
vérnyúl | 2007-07-12 08:22:27 | 7 hozzászólás

 

Na ez is meg volt!

Mármint az idei első „halálom"! A péti idő futam után úgy hittem, ennél már semmi sem lehet rosszabb... Tévedtem Undecided De nagyot!

Valójában nem is tudom mit vártam ettől a maratontól? Május 1.én ültem utoljára bringán és az elmúlt időszakban folytatott életvitelem, nem a mentális, és nem is a fizikai felkészülésről szólt.

No ennyit a magyarázkodásról, jöjjenek a „száraz" tények.

A Sopron maratonról tudni érdemes, hogy nem egy űber kemény, de meglehetősen izzasztó pálya tud lenni. Két éve mentem rajta és emlékeimben egy könnyű kis gurulás derengett, így most sem tojtam be előre tőle.

Egy tőlem teljesen idegen taktikát dolgoztam ki az oda vezető úton, ami röviden abból állt, hogy okulva a Buda kellemetlenségeiből, már az elejét megnyomom, így a nálamnál gyikabbakat hamarjában lealázom! Nos ez a taktika több fronton is összeomlott Surprised Egyrészt nemigen volt nálam gyengébb, másrészt nemhogy „megnyomni", vánszorogni is alig bírtam.

A rajthoz annak rendje módja szerint besoroltunk, és itt még nagyon bizakodó voltam. Mivel viszonylag kevesen álltunk ott, gondoltam klafa, rögvest megelőzöm a „csírák" felét Foot in mouth Esélyem se volt!!! Abban az elátkozott pillanatban, ahogy felüvöltött a „FIRE" az a maradék energia is kicsúszott belőlem, ami a minimális egyensúlyozáshoz kell. Bakker!!! Ennek fele se tréfa.... A többiek, (a csírák) akiket ugye aláznom kellett volna, úgy téptek el mellettem, mintha szembe jöttek volna! „Okos" voltam, és ahelyett, hogy visszacsipentettem volna... nem... csakazéris öljük meg magunkat ábrázattal a pofámon, nyomtam ahogy bírtam. Persze ez semmire sem volt elég, kivéve arra, hogy a pulzus mérőm őrjöngve közölje: HÜLYE VAGY! Már az első kili után kalandba keveredtem. Egy laza lefelé összekoccantam a Horváth Ágival, (földim)de Ő szerencséjére én pedig szerencsétlenségemre megúsztuk. Ha akkor kinyaffanok, talán jobb lett volna... Most már tudom: Biztosan jobb lett volna! Azért az ütős, hogy pont az Ágival rakjuk fel egymást Smile Mentem már vagy tíz kilcsit és még mindig nem találtam meg a ritmust, sőt egyre furcsábban éreztem magam. Magyarul egyre szarabbul voltam. Ekkor azonban még valami lélekféle taposta a pedálokat helyettem, és ennek köszönhetően valahogy csak haladtam a biztos kipurcanás felé. Erre nem kellett sokat várnom. Még a fél távnál sem jártam, mikor összeraktam a képet és rádöbbentem, EZ MA NEM FOG MENNI! Hogy miből következtettem erre? Például a lefeléken egyszerűen ráfolytam a bringára mint valami polip, úgy pattorásztam a gödrökön, hogy még most is fáj és gurulni is nehezemre esett. Képtelen voltam kiállni a nyeregből, de még előre nézni is nehézséget okozott. Az egyenes szakaszokon, kis tányéron poroszkáltam. Az emelkedők előtt pedig feladva minden reményt, hogy átjutok rajtuk, megálltam és arra gondoltam ledőlök, megvárom míg a hangyák elhordják a dombot előlem. Végül is a természet változik, a tengerek kiszáradnak, új kontinensek jönnek létre, a hegyek eltűnnek.... csak ki kell várni.

A versenynek ebben a szakaszában tényleg kritikus állapotba kerültem. Mikor hátra pillantottam, hogy van e még valaki mögöttem, állandóan egy fura alakot láttam vészjóslóan közeledni, hosszú fekete csuhában, egy baromi nagy kaszával hadonászva felém. Ez volt az a pillanat mikor végleg megzuhantam. Aki volt már maratonon és magához képest keményen küzdött, az ismeri azokat a gondolatokat, amik ilyenkor megfordulnak az ember szeme mögötti gödörben. „Ez volt az utolsó... ha túlélem eladom még a bringa pumpát is"... stb... Ezeket ott én nagyon komolyan gondoltam. Valami más hobbyt kell keresnem és még a sport csatornák nézésétől is eltiltatom magam! Igen ám.. de ehhez valahogy ki kell kecmeregnem ebből a csávából. Ez viszont nem tűnt egyszerű mutatványnak, mert egyrészt fogalmam sem volt merre a legrövidebb a cél, másrészt már elég tisztán láttam sírhantomat a soproni hegyekben. Szép emlékhely volt: Egy kupac föld a pálya szélén, beleszúrva egy bicaj kormány, rajta a sisakom...

Ám ahogy ilyenkor lenni szokott, jött a segítség a semmiből! Defektet kaptam! Épp jókor mert már a pislogásom is szabálytalan volt Sealed Még életemben nem örültem a defektnek, de akkor, ott... Megváltás!!! Feladhatom végre!!! Egy kereszteződéshez érve, megláttam egy rendező srácot, akinek roppant megörültem, hisz Ő majd segít lejutni a célba. Közöltem vele, hogy kipukkantam mint a gumim és befejezem. Erre mit csinál az-az „elvetemült"? „Mivan?? Defekt??.... Hülye vagy? majd én megcsinálom! Menj tovább! Paff!!!!!!! Ennek a tervnek is lőttek. Eldőltem a fűben, akár egy krumplis zsák, és szépen végignéztem, ahogy  tüsténkedik a fickó a cangámon. Azon morfondíroztam, hogy most utáljam, vagy szeressem ezt az embert? Mire végzett (azért én is segítettem valamit) már tudtam, tovább kell mennem, hisz ezért jöttem. Egy szempillantás alatt rendet raktam az fejemben. Elképesztően feltöltődve indultam tova, hogy újra átéljem a kínokat, de innentől már nem nagyon működött az agyam és már a fájdalmak sem tűntek annyira kibírhatatlanoknak. Kezdett visszatérni belém az élet. Igaz, végig úgy éreztem, hogy csak az idegek rángatják a lábaimat, mint a fej nélküli csótánynak, de mégis egyre gyorsabban jártak a szipkáim. Na, mikor aztán megláttam egy sorstársamat a távolba, tudtam, hogy túlélem. Sőt!!! Előzni fogok!!!! A cél előtti hosszú betonos emelkedőn még akadtak problémáim, ám ezt már fel sem fogtam igazán. Ott a cél!! A fény az alagút végén!!! Csak ez lebegett az orrom előtt és végül megérkeztem! Persze a csapatunkból már mindenki ott volt, és vártak mint a messiást, hisz én voltam a sofőr, nálam volt a kocsi kulcs...

Nagyon meglepődtem, hogy a mezőnyben nem én lettem az utolsó, pedig a pályán már a szalagok összeszedésén gondolkodtam, segítve a rendezők munkáját.

Kipihenve, megfürödve, teletömött hassal sem láttam másként az eseményeket. Életem egyik legnagyobb kínlódása volt, amit biciklizés közben átéltem. Nem szegte kedvem, csak át kell gondolnom a jövőbéli elképzeléseimet...

 

Természetesen ebből szenvedésből is megkeresem a tanulságokat, és megpróbálom a javamra fordítani őket a következő derbin. Mert ugye.... OTT LESZEK!! és mert ugye ott is „meghalok" egy kicsit Laughing