Valószínű, senkinek sem kell elmagyarázni, miért is jó a fokozatosság elve.
Elvileg mindenki tudja.
Gyakorlatilag már nem nagyon, mert vannak bizonyos dolgok, melyek elhomályosíthatják a józan ész diktálta fokozatosságot.
Ma hallottam, és mivel nekem ez új volt leírom, mintegy magamnak is, mi az, ami tévútra vezethet ezen a területen.

Jóllehet én igyekeztem a fokozatoságot betartani, eléggé megdöbbentem, hogy jelenleg pont abban a szakaszban járok, ahol könnyen elszállhat az ember és vele együtt az ínszalagjai és az ízületei is.
Egy hölggyel beszéltem ma, aki jó ideje gyakorolja a terepfutást, teljesítménytúrákon vesz részt, nem mellesleg orvosi végzettsége is van (ezek közül csak az utóbbit tudtam róla eddig:)).
Ő is sokat (14 kg) fogyott néhány éve és tudatosan választotta a futást (én is:)), illetve nagyon tudatosan építette fel a terhelést.
Hosszú hónapokig csak 5-6 km-t futott.
Nem is ez a lényeg, hanem, amit a szervezet hozzászokásáról mondott.
Mivel kedvenc szövegemet nyomtam az endorfinról meg az egy órás futásról, mondta rögtön, hogy igen, igen, pont az endorfintól érzi az ember, hogy jól megy. Ugyanis a keringési rendszer és az izomzat pillanatok alatt hozzá tud szokni a fokozott terheléshez. De ezt nem tudják ilyen iramban követni az ínszalagok és az ízületek. Ezért szokott előfordulni, hogy pont akkor jön természetszerűleg egy sérülés, amikor az ember azt hiszi, úgy érzi, hogy jól megy a futás és egyre nagyobb és nagyobb terhelést vállal. Az izmai és a keringése bírja, de az ízületei nem. Majd következik a sokszor hosszú hónapokon át tartó felépülés, pihentetés.
Ami simán elkerülhető lenne, ha az ember nem részegedne meg attól, hogy látszólag övé a világ és úgy érzi, bármilyen terhelést elbír.

Azt hiszem mától egy kicsit visszafogom magam és nem erőltetem a "minél többet". 
Az a döbbenetes, hogy pont ebben az "ide nekem az oroszlánt is" szakaszban vagyok.
Nagyon jókor jött ez a mai beszélgetés:)