Az új cipőmnek és nekem.

Nagy reményekkel vágtam bele az edzésbe az új cipőmmel a lábamon.  A régi már akadályozott a fejlődésben/lásd előző blogbejegyzésem/. Már az első lépéseknél éreztem, hogy kényelmes, a fűzőt kicsit szorosra húztam, de sebaj, majd a következő edzésen lazábbra veszem. DE! A cipőt iszonyatosan nehéznek éreztem. Már fél kör után lihegtem, bár ennek ezer más oka lehetett, és 1 kör után nagyon húzódott a vádlim. A tempómat pedig lassúnak éreztem, de a stopper szerint nem volt az. Nagyon erőlködtem, kapkodtam a levegőt, szóval egyáltalán nem esett jól a futás. Egy kicsit sem. És a térdem is elkezdett fájni, előbb a jobb, majd futás után a bal is. Ezért olyat tettem, amit eddig még sohasem. Feladtam a tervezett edzést (8 kör) és 4 kör után abbahagytam. Kissé ezért is csalódott voltam, na meg azt hittem, hogy mint Superwoman, majd hasítom a levegőt az új csilli - villi rózsaszín cipőmben. Mondtam a férjemnek, hogy nem fog a 8 kör menni. Ő bíztatott, hogy még szokatlan a cipő, majd megszokom és fog. Szerintem meg hozzá kell edződjek, mert nagyon nehéznek érzem.

Mivel engem csak a tények tudnak befolyásolni, így edzés után elő a konyhai mérleg és tudományosan bizonyítjuk a szubjektív benyomást. Mivel a tudománnyal nem lehet tréfálni, így a módszertan a következő volt: bal lábas cipő mérése (régi és új elnevezést használva a könnyebb beazonosíthatóság végett) ugyan azon papírszalvétával. A csalás kizárt. És most lássuk az eredményt! Régi cipő: 200g,   új cipő: 293g  Ez majd 150%-os különbség, pontosabban 146,5% - már ha tudományosak akarunk lenni. Tehát a tények megukért beszélnek. Ez igen jelentős különbség, ami indokolja a lábam/vádlim fáradását. Bár a légszomjat nem nagyon, de az most mindegy is.

Szóval össze kell csiszolódjunk, edződjünk. Vasárnap újabb randevú a futópályán.

Nos a bal lábam zsibbadásáról lesz szó ebben a blogban. A téma azért lehet érdekes, mert tanúlságoságokkal szolgál a kezdő futók számára. Szóval! Visszanézve az edzésnaplómat láttam, hogy lassan 3 hete nem tudom növelni a futásaim hosszát, mivel kb. 25 perc után a bal lábfejem elkezdett zsibbadni. Így az utolsó 2 kört a pályán már úgy futottam le, hogy nem érztem a bal lábfejem és alig vártam, hogy véget érjen a 8. kör és lebicegjek a pályáról. Nem hogy ráhúzzak még egy újabb kört. Pedig a lábam és tüdőm már bírná. Futás után azonnal megszűnik a zsibbadás. Szóval már a legrosszabb magyarázatokat találtam ki:

1. Biztos gerincsérvem van, ami futásra nyomja az idegeket, ezért zsibbadok.

2. Pszochésen 1 db rossz élmény után már várom a zsibbadást és egy önmagát beteljesítő jóslattal van dolgom. Várom, tehát bekövetkezik.

3. Kálcium és magnéziumhiány. (Bár ennek ellentmond, hogy ilyen tartalmú pezsitabit rendszeresen iszom és különben is, akkor a kezem is zsibbadna.)

4. Egyéb rossz - általam nem ismert - dolgok.

Aztán a tegnapi futás előtt jött a megvilágosodás. Felhúztam a futócipőt a bal lábamra és nyomást éreztem a lábfejemen, ott ahol a cipőbefűző lyukak megerősített varrása van. HOPPÁ! Ez nyomhatja a lábfejemet futáskor, elnyomva az ereket és ezért zsibbad el a bal lábam. Szóval a magyarázat végtelenül triviális. NEm sérv - hálisten!!!!, nem pszicés hókuszpókusz és nem egyéb - orvosok által még soha nem diagnosztizált életveszélyes nyavaja- , amit a futástól lehet elkapni! NEM! Szűk a futócipőm! Na, erre majd 4 hónap kellett, hogy kiderüljön. Bár ezt a cipőt azt hiszem május óta hordom és nem igen volt eddig gond vele, mármint nem okozott zsibbadást. Nem éreztem eddig, hogy nyomja a lábfejem. Mondjuk, nem is régóta futok 6 - 7 - 8 kört a pályán.

Szóval a szokásos, nyeretlen kétévesek betegségétől zsibbadt a lábam. A nem megfelelő futócipőtől. Ma irány újabb cipőt venni. Úgy tűnik ez is a tanulási folyamat része, hogy az ember lánya megtanul a maga számára megfelelő futócipőt venni.