Allah nem volt kegyes hozzánk, nagyon nem!

De kezdem inkább az elejéről, hogy könnyebben átérezze mindenki, hogyan élte meg a mai tunéziai poklot kis magyar csapatunk.

Az utolsó nap, utolsó edzése mindig amolyan örömedzés és egyben a legtöbb, leghosszabb is.

A terv 200 kilométer volt, de ez útközben módosult egy túlélő 180-ra.

Gyönyörű napsütéses időre ébredtünk, és ugrottunk neki az említett távnak reggel 9 órakor. Úgy számoltuk hogy kb 7 óra alatt végzünk vele. Az első rész (70km), El-jemig tartott gyenge-közepes oldalhátszélben, könnyedén pörgetve 2óra 20 perc alatt. Ott egy kis pihi + fényképezkedés az anfiteátrum előtt, kola, frissítés. A második rész már nem esett jól. Nekem főleg nem. Nemcsak a felerősödő, viharossá fokozódó északi oldalszél, hanem a gyomrom miatt is. Átütöttem egy-két holtpontot 110 kiliig, aholis elérkeztünk a második frissítőpontig, Mahdiáig. Hát itt már senkinek sem kellett erőltetni, hogy egyen-igyon eleget. Gyorsan bevertük a reggel csomagolt elemózsiát, és próbáltuk magunkat ráhangolni, illetve rátuningolni az utolsó 70km max pofaszeles szakaszra. Azt közben megemlíteném, hogy a szél a reggeli fuvallatról délutánra a viharos-orkán erejűre módosult. Ezzel még próbált mindenki a maga szintjén megbékélni. Kinek jobban sikerült, kinek kevésbé. Ez utóbbi lehettem én is. Azzal viszont nagyon nem akart senki szembesülni, hogy eléggé erőteljesen összeálltak a felhők, és fenyegető sötétszürke, sőt néhol fekete színben pompáztak.

A vad scirocco megmutatta igazi arcát. Ez az afrikai szél az Atlasz leejtőin keletkezik, és rohan végig a síkságokon, míg igazi erejét a tenger partján fitoktatva keseríti meg többek között a bringások életét is. 19-20 kilométeres sebességgel haladtunk, küszködve a pedállal és az áttétellel, miközben az arcunkra kiült egy amolyan vicsorító kifejezés. Mindez 120 kili után már nem vicces, főleg utolsó nap, amikor azért már van pár fordulat, lépés, csapás az ember végtagjaiba. Szóval osztottam-szoroztam, és végül szembesültem vele, hogy ez innentől bizony 3 óra lesz még hazáig, ebben az iramban. Nem örültem neki :) . Túltéve magam ezen, felnéztem kémlelően az égboltra ismét. Egyre csúnyább. Állapítottam meg.

Huszonöt kilométer elteltével, már nagyon vívtam a harcomat magammal, de ahogy láttam bajtársaim arcára is rá volt írva ugyanez. És akkor jött Bodrogi Csabi (U23-as kerékpáros) dúrdefektje, úgy 148 kilinél. Nem titkolom, de legbelül azért kicsit örültem. Nade úgy 20 perc folyamatos szereléssel később már átkoztam az egészet. Történt ugyanis, hogy szegénynek szétrepedt a külsője is, ezért felhasználtuk Medgyes Gabi vésztartalék, két éve a érlelt külsőjét, ami már a hosszú állásban teljesen deformálódott. Nagy nehezen felszenvedték ketten. Ezután vagy 5 perc pumpálás után rá kellett döbbenniük, hogy kicsípték a belsőt. Újra le, csere egy másikra, felszenvedés, fújás. Újabb 10 perc. Szétfagytam! Célegyenesbe érve a gumicserét illetően már minden lehetséges ruhát magamra vettem, ami nálam volt. Az már csak hab volt a tortán, hogy mindeközben szépen rákezdett az eső is. A következő három kilométer fájdalmára amíg élek emlékezni fogok. POKOLI VOLT. Rázott a hideg, szakadt az eső, és orkán erővel fújta a homokot a partról a képembe a pofaszél. Mire végre realizálódott az állapotom az idő egyre szörnyűbbre fordult. Megálltunk egy hentes-kifőzde mellett, és beálltunk az eresz alá a levágott tehénfej mellé. Abban a pillanatban nagyon nem tudott érdekelni ha emberfej az sem. Szakadt az eső, fáztam, és még legalább másfél óra hazáig max szembeszélben. Az „elkeserítő” szó nagyon gyenge kifejezés arra, amit akkor éreztem. Miután kicsit alábbhagyott rögtön továbbálltunk nehogy véglegesen kihűljünk. A hőmérő higanyszála ekkorra már a 10-et alulról karcolhatta erőteljesen. Átszántva az átfolyásokat nyakig vizesen, megérkeztünk Monastirba. Na innen már csak 22 kili volt. De milyen 22. Rövidre fogom. Ebben a rövid távban még kétszer eláztunk, és a szél soha nem tapasztalt erővel próbált minket visszatántorítani. De megcsináltuk.

Visszaérve Sousseba bőrig vizesen a végkimerültség határán még a reflexeinket is próbára tette városi forgatag őrülete. A végén 180 kilométer lett, és 6 óra 36 perc. Azt inkább nem írom le mennyit ettem a vacsoránál, mert az megtöltene egy oldalt.

Hogy is szól a mondás?! „Ami nem öl meg az megerősít”. Jelen esetben, a helyszínhez  inkább az illene, hogy „teher alatt nő a pálma!”