Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy miért mondják a világ legkeményebb állóképességi sportjának a triatlont. Bizony, van benne valami :) Nemcsak az irdatlan távokat kell leküzdeni, de emellett az ember óriási harcot vív a külső körülményekkel, nem kevésbé az ellenfelekkel, és ami a legkeményebb, önmagával. Tegnap nekem mindegyikből kijutott. A záró szám egy hatalmas harc volt önmagammal, amit egy ideig nem felejtek el.

Mureck, Ausztria déli részén, a Mura folyó partján fekvő falucska, melynek önkormányzati tavacskájában és környékén került megrendezésre az Austria ½ iron nevű nemzetközi verseny. A legnagyobb aggodalmam, (mint szerintem az összes többi versenyzőtársamnak is) a tó hőfoka felé fogalmazódott meg. Főrendező asszony viszont nyugtatott minket már a hét közepén emailjében, hogy ne féljünk 19-20 fok fixen lesz a tó, mivel kicsi és valamiféle felszín alatti források is táplálják. Bevallom engem meg is nyugtatott :)

A helyszín gyönyörű volt, és első látásra a triatlonra kitalált hely. Előző nap még a bringáspályát is bejártam, ami azért nem az a klasszikus osztrák alpesi pálya volt, de nem is tiszántúli pusztaság.

Szóval, hogy a verseny napjára térjek. Ébredés 6:30 körül, majd bringa felkészítése, reggeli és a ilyenkor bevett rítusok következtek. Majd 9 óra körül bedepóztam, és elmentem futva melegíteni kicsit. A rajt helyszínére 9: 40 magasságában értem. Neoprén fel, és következett a várva várt vízhőfok. És igen, tényleg nem volt hidegebb 18 foknál. Meglepő, hogy a mostanság megszokott hajnali 4 fok után ilyen meleg volt a tó. Teljesen ideális volt neoprénben. Kevés melegítés és szoktatás után aztán a rajthoz álltam.

A rajtot jelző dudaszó végül osztrák pontosság szerint pontban 10-kor szólalt meg. Befutás, majd egy 300 méteres csőmax veretés következett, ahogy mindig :) Nem kellett sok idő, hogy berendeződjön a vezető boly. Egy srác kegyetlenül otthagyott minket, hogy aztán több mint 1 perces előnnyel fogjon partot, a két kb 850 méteres kör után. Én a második helyen tettem ugyanezt 20:49-es idővel, a horvát Patrcevic, és Molnár Geri társaságában. Az elúszó szlovén srác nem nagyon érdekelt, egy komfortos tempót úsztam, majd a depóban elszöszmötöltem 54 másodpercig. Így a bringára már a negyedik pozícióban pattantam fel. Hamar felvettük az utazótempót. Patri barátunk szépen fel is vállalta a vezetést ebben a bolyban, mi Gerivel pedig követtük a megfelelő távolságból. Sok izgalom nem történt sokáig, csak haladtunk az egyik patak völgyében, érezhetően egyre magasabbra. Ráadásul a szél is valahogy pont szemből fújt. Nem volt túl kellemes, olyan tipikus sunyi emelkedő volt, pofaszéllel. Majd elértünk a két körös keróspálya egyetlen kemény emelkedőjéhez, ami kb 1 kili hosszú volt, de 10%. A túloldal pedig óriási leveretés Gnas falucskába.  Nem volt veszélytelen, az már biztos, mivel a 15%-os leejtő végén egy jobbos volt. Akaratlanul is 75-el romboltunk be a faluba tövig tépve a fékeket.

Az első kör végéhez közeledve utolért minket a horvát Vistica, aki érezhetően felrázta a kissé bepunnyadt és megnyugodott hármasunk tempóját. Méghozzá annyira, hogy 45-nél utolértük a vezető (úszáson ellépő) szlovén srácot. Ment is a rángatás ezerrel, sajnos az egyik az ilyen belerántás Gerinek már sok volt, és leszakadt. Így maradtunk 4-en az élen. Az ominózus emelkedőig megint nem történt semmi, csak néha váltogattuk egymást. Ment ám a taktikázás, és tudtam valami készülődik. Patricevic, honfitársával nagyon ki akart tenni engem, mert érezte, hogy lefuthatom a végén. Viszont az emelkedőn Ő is szakadt velem, amikor Vistica odapakolt a nagytányérnak a 10%-os felfelében. Akkora savat már rég éreztem, mint annál a megindulásnál. Nagyon fájt, az már biztos :)

Innen a bringa végéig csak Patri hátsó kerekét néztem, és nem csináltam semmi felesleges energiával járó mozdulatot. Az utolsó 2 kilin végül csatlakozott hozzánk az osztrákok egyik legerősebb kerósa, Andreas Fuchs is, de már nem sok vizet zavart. Így négyen együtt szálltunk le (Patrcevic, Fuchs, Kovacic, meg én) több mint 2 perces hátránnyal a vezető Vistica mögött.

A második depózáson már nem szöszöltem annyit, és rögtön Fuchs után vetődtem ki a pályára, hátracsapva a „gyorsa fogok futni” sapkámat :) Fuchs mellet hamar elléptem, de hátulról Patri elementáris erővel rombolt el mellettem a kavicsos tóparton. „Ááá, ez túl erős nekem”-  gondoltam, és futottam szépen tovább a saját iramomban. Patrcevic előnye aztán megragadt az 5-10 másodpercnél. Ekkor éreztem, hogy ez csak egy taktika húzás volt tőle, hogy beijesszen. Szép lassan aztán visszaértem rá. Persze mondanom se kell, hogy az iram nem 5 perces volt :) Olyannyira belefeledtkeztünk egymás „szívatásába”, hogy 5 kili elteltével azon vettük észre magunkat, hogy már csak 1 perc a vezető Vistica előnye. „Óóó, ez sima ügy” és már arra készültem agyban, hogy miként fogom Patri barátunkat kiszakítani 15 és 16 kili között. Később kiderült azonban, hogy más forgatókönyvet képzelt a vezető horvát srác erre a futásra.

A futópálya két részből állt, ami szintén két körös volt. Az első 3-4 kili erdei viszonyok között zajlott, földutakon, tóparton… Majd jött egy abszolút napszúrásos, sík aszfaltos rész. A pálya felénél pedig mindig átfutottunk a  versenyközponton. Az első erdei rész után a versenyközponthoz érve egész nyugodt helyzetben Patri sarkában vártam a fejleményeket. Úgy voltam vele, hogy sodródom az eseményekkel, mert tudtam, hogy a mellettem futó Patricevic az a tipikus izgága horvát. Nem fér a bőrébe. Szinte csak meg kell várni, hogy saját magával „végezzen”. Azért nekem is kijutott a „jóból”. Épp arra készültem, hogy szép lassan letudom őt, és a vezető Vistica után eredek végre, amikor a bal combom belső fele görcsölni kezdett. Nem volt kellemes, és tudtam, hogy ezt a harcot most magammal kell megvívnom. Ezért szépen lementem alfába, és „öngyógyítást” végeztem :) Ez bejött! Ha elkezdek pánikolni, csak rontok a helyzetemen. Ez nagyon jó tanulság volt. Így 10 kilihez közelítve szép lassan magamhoz tértem. Ekkor a gyomrom adtam meg magát. Jött tehát minden, ami ilyenkor jöhet. Csak a szívem volt a helyén, és az agyam. Megküzdöttem magammal tízszer is, és erről az a rövid tőmondat örökké beleég az agyamba, amit az egyik szóváltásnál nyögött ki magából Patricevic, reagálva arra a tényre mennyire szenvedek mellette. „Yes, this is triathlon!” :) Ez jobb kedvre derített, és még egy nevetés is kijött belőlem :) Viszont az élen haladó Vistica is kezdett magához térni, és a harmadik negyedben szinte semmit nem tudtunk hozni rajta mi ketten. Ez kezdett nagyon flusztrálni minket, és Patrcevic érezhetően ideges és görcsös lett. Utánaeredt a mindössze 100 méterrel előttünk futó honfitársának, aki masszívan tartotta előnyét. Én szakadtam róla, csak futottam tovább a saját iramom. Majd amikor kikeveredtünk az erdős részből a második körben a tavacska töltésére felfutóban Patri „falnak ment”. Úgy futottam el mellette egy kilin belül, mintha szemből jöttem volna. Ez feltüzelte a győzni akarást bennem, és fejembe vettem, hogy megnyerem a versenyt. Belekezdtem egy olyan iramba, amiben éreztem, hogy utol tudom érni Visticát még a cél előtt. Szép lassan aztán ledaráltam a srácot. Ez egy olyan tipikus morzsolós, darálós futás volt, ahol én voltam a daráló :) És egyre vörösödött a szemem. Nemcsak a fájdalomtól, és a kimerültségtől, de a győzni akarástól is. Végül elsőként fordultam a célegyenesbe, és győztem.

Vistica mindössze 39 másodperccel utánam érkezett. Míg az erejéből teljesen kifogyott Patrcevic jó két perccel követte őt. A többi magyar is nagyszerűn küzdött. Molnár Geri hetedik, Nagy Geri kilencedik lett, hogy a top tízet kiemeljem.

Ez tényleg izgalmas verseny volt, még a nézőknek is…talán :) és úgy tűnhetett megállíthatatlanul söprök le mindenkit. Pedig belülről nagyon sok démonnal, fájdalommal és problémával kellett megküzdenem. Erről csak az a bizonyos rövid tőmondat jut csak eszembe: „Yes! This is triathlon.” Ezért érdemes csinálni, és ez az a sport ami kihozza a maximumok maximumát az emberből.