Elég régről kell kezdenem a beszámolómat. 2005 végén az interneten böngészve rátaláltam az ironman oldalra, és úgy éreztem, ide vele. Irigykedve hallgattam korábban egy ismerősömet, aki arról mesélt, hogyan biciklizett el Erdély keleti részéből Debrecenbe, és én is szerettem volna olyan erős lenni. A nagy elhatározás előtt sokféle sportot kipróbáltam a kézilabdától egészen a bokszig. A három szám közül az úszás állt hozzám a legközelebb, egy pár éve átúsztam a Balatont. A biciklit ezidáig csak közlekedésre használtam, és amúgy éppen nem is volt. A futással középiskolában eléggé hadilábon álltam. De ha már elhatároztam, ezt mind meg kell szeretnem, és csinálnom kell.
Az edzések emlékszem kondival kezdődtek, majd aerobikoztam, futottam, úsztam, és legvégül bicikliztem. A felszereléseket fokozatosan vásároltam, például először csak szobabiciklit vettem, gondolva arra, lehet ez az egész csak átmeneti fellángolás. A Bíró Ica féle aerobic végig megmaradt az edzéseim között.
Többször közel kerültem az elmúlt években a rajtig, de nem eléggé. Ráadásul mindig ott volt az a gondolat is, hogy nem ironmanre kellene készülnöm, hanem a szülésre. De amint lemondtam az ironmanről, gombócot éreztem a torkomban, és csak pár napig bírtam ki nélküle. Ebben az évben valami megváltozott, nem ismertem kegyelmet: a legnagyobb hidegben, esőben, szélben mentem edzeni. Ha mégis elgyengültem, jöttek a környezetemből a segítő jelek: nem vagy elég fanatikus az ironmanhez; úgy sem fog sikerülni; ennyi évesen már mással kellene foglalkoznod stb. Hihetetlen, de ezek engem nagyon hajtottak, „azért is” érzésem volt, bár gyengítettek is, mert befészkelték a fejembe magukat, és rágódtam rajtuk, rossznak éreztem magam miattuk. Úgy éreztem, hogy a rajtig is nekem sok akadályt kell legyőznöm. Ráadásul tavasszal volt még egy államvizsgám is, ami visszavetett kissé az edzésekben.
Először akkor éreztem, hogy van esélyem a teljesítésre, amikor lefutottam áprilisban életem első maratonját, majd verseny előtt néhány héttel edzésen a másodikat, aztán amikor feltekertem a Mátrába és még képes voltam túrázni, amikor hazatekertem a szüleimhez mindenféle meghalás nélkül.
A verseny előtti két hétben annyi szerencsétlenség ért, hogy a verseny reggeléig kérdéses volt számomra az indulás: baleset vállsérüléssel, agyrázkódással; fejbeverés a nyitott ablakba; torokfájás a verseny előtti két napban. A verseny napjára viszont elfogyott a szerencsétlenség.

Csütörtök
Egy kicsivel a pályabejárás előtt érkeztünk meg Nagyatádra. Szállás megkeresése, kipakolás, a felvonulás erkélyről nézése, A végső visszaszámlálás, borzongás, ebéd az Aranykakasban, nevezés, Spar, tésztaparti. Szomorú voltam, hogy minden olyan gyorsan történik. Azt szerettem volna, ha az egyik nap megérkezünk, a másik nap nevezés, és így tovább, hogy minden pillanatát kiélvezhessem, ha már ennyit vártam rá.

Péntek
A nap öngyógyítással és pakolással telt. Ahogy kerültek helyére a dolgok, ahogy teltek meg a színes zacskók, egyre nyugodtabb lettem. Ismét az Aranykakasban ebédeltünk, majd leadtuk a futófelszerelést, megnéztük az épülő versenyközpontot, majd a megnyitóra igyekezve jól megáztunk. Nem baj, essen csak, esse ki magából a holnapi adagot is. A megnyitó előtt végre megismerkedtem Eszterrel, akivel az elmúlt hónapokban sokat segítettünk egymásnak a felkészülésben neten keresztül.
A megnyitón elkezdődött az igazi borzongás. Ami az első bálozókat fogadta, leírhatatlan érzés volt, most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Köszönöm mindenkinek.
A megnyitó után még pakolásztunk, vacsiztunk, a tervezettnél kicsit később, kb. 11-kor feküdtünk le.

A Nagy Nap
3:45-re volt állítva az óra, 3:40-kor ébredtem. Ééés nem fáj a torkom. Juhéjj! Reggelizés, WC, fürdés, öltözködés, biciklifelfújás, pakolás, indulás. Még az autóban lenyomtam egy szendvicset, a második viszont már nem csúszott le. Bedepózás, öltözködés, WC, torna, becsekkolás. Már nem volt időnk bemenni a vízbe, nem is akartam, esetleg csak lábig, mert nem akartam a rajtban ázottan dideregni. Aztán megszólaltak a várva várt zenék. A kezeimet az arcomra tettem, ez nem lehet igaz, itt vagyok, éveken át annyiszor láttam már DVD-n ezeket a pillanatokat, hihetetlen, repülnek fel a lufik, és durr. Jajj ne! É é é n   e l i n d u l t a m   a z   i r o n m a n e n. Amúgy a 4 nap alatt nagyon borzongató érzés volt, hogy amit láttam az interneten, a DVD-ken itt van előttem, akár meg is érinthetem: a Nagyatád tábla, Herr Gyula, Zakariás Géza, a chipszőnyeg, minden.

ÚSZÁS
Na szóval elrajtoltunk. Direkt hátul maradtam, lassú vagyok mind a háromban, minek pofozkodni. Korábban az volt az álmom, hogy beérjek, és ne legyek utolsó, aztán a felkészülés vége felé ez úgy módosult, hogy nem baj, ha utolsó leszek. A tó felett hatalmas köd, pára volt, meg is ijedtem, hogy nem szabad elveszítenem az előttem úszókat, mert akkor nem tudom, merre tovább. Így iszkoltam utánuk, lihegtem is rendesen. Pulzusmérőm nincs, de itt biztos magasra ugrott. A szemüvegemet az edzéseken mindig fél óráig kell igazgatni, hogy ne folyjon bele a víz, de ne is szippantsa ki a szemgolyóimat, és most ez elsőre sikerült, ugye milyen szerencsés vagyok. Úsztunk, egyik bója, másik bója. Hopp! Eljött a pisilés ideje. Ettől nagyon féltem, de sikerült. Juhéjj! Ki-beszaladás a vízből. 2. kör. Néha elfelejtkeztem magamról, a versenyről, egy kicsit elúsztam, aztán korrigáltam. Mindig meghúztam az emberek úszásirányának átlagát, és arra úsztam, ha meg láttam a bóját, azt vettem célba. Oh! Már vége is az úszásnak! Ééés 1:44:09. Te jó ég! Még soha nem úsztam ilyen gyorsan. A páromnak készítettem egy táblázatot, mikor hol leszek, mit kell adnia, és ebben azt írtam, hogy 2:10:00 lesz az úszás. Hát igen! Ez az adrenalin.
Amúgy a frissítésem nagyon meg volt tervezve. Sokat olvastam a kalóriákról, a megfelelő hígításokról, és addig osztottam, szoroztam, míg ki nem jött a várt érték. És ezeket végig követtem, néha azt éreztem, nem kívánok semmit, szinte az előbb ettem, ittam, de ennek ellenére, ami elő volt írva, bevittem, sőt izóból még többet. Meg is lett az eredménye, végig volt rendesen vizeletem, nem voltam éhes, sem szomjas. De ne siessünk ennyire előre.

DEPÓ
10 percet terveztem, 11:19 lett. Lelkileg készültem a koedukált öltözőre, abban bíztam, hogy a nagy igyekezetben, fáradtságban majd nem fog zavarni, de zavart. Ennek ellenére nem csináltam azt, mint néhány lány körülöttem, hogy takargatta magát és úgy próbált átöltözni, sajnáltam erre az időt. Ekkor megettem egy szendvicset és ittam hozzá 3 dl vizet. A kajákhoz mindig vizet ittam, egyébként izót. Szaladás a bicajhoz, aztán uzsgyi.

KERÓ
Egész nap olyan nehezen tudtam a cipőmet a pedálba pattintani, az indulásnál is. Harmadnap vettem csak észre, hogy az egyik műanyag „patkóm” a cipőm talpán félig le van válva. Az első 75 km nagyon jól sikerült, a többi körben a várt időt hoztam. Sokszor ugyanazokkal az emberekkel előztük egymást. Például Kangával az egész verseny alatt egymás körül voltunk. Általában az emelkedőn értem utol a többieket, ők pedig a lejtőn és síkon hagytak le. Nem tudtam, hogy alföldi létemre jó hegyimenő vagyok , vagy mindenki tudja rajtam kívül mi vár rá, és kíméli magát. Próbáltam tartani az emberek mögött a távolságot, hogy nehogy azt higgyék, bolyozok, de néha nehéz volt. Többször azzal dobtam fel magam, hogy a frissítőknél csokit kértem, majd eldobtam a kéregető gyerekeknek. Az első 75 km-en cserélgettem az egyik kulacsomat, aztán a párom frissített: energiaszelet, kesudió, gél, szendvics, keksz, magnézium, kalcium, fejfájásra 1 szem Algopyrin. Nagyon jó volt, amikor mentek el mellettem a gyorsak, és név szerint szurkoltak, volt egy srác, aki azt mondta: hajrá, de okosan. Ekkor, meg a versenyen többször is ellenőriztem a felszerelésemet, magamat, a kaja- és piabevitelemet. Az időjárás amúgy ezen a napon számomra tökéletes volt: igaz, hogy meleg volt (amit nem bírok, de most valami miatt nem zavart), de szerencsére nem esett és nem fújt. Nem volt defektem és sorompót sem kaptam, Fortuna velem volt. Szép lassan eltelt a keró is, néha fájt itt-ott, de nem volt vészes. A végén mellémtekert Zakka. Ismerős volt a neve valamelyik fórumról. Beszélgetni kezdtünk, aztán eszembe jutott, hogy az öltőzőben már mint ismerősök fogunk bemenni, ami zavaróbb, mintha tök idegen pasik között kellene pucérkodni. A keró végül 7:06:11 lett a tervezett 7:45 helyett.

DEPÓ
Többen próbáltak lebeszélni a zuhanyozásról, de úgy éreztem, lelkileg és testileg is kell nekem. Nagyon gyors voltam, 20 perc helyett 18:18 alatt végeztem. Nem lenne hátrány, ha ezt a hétköznapokban is tudnám hozni.  A depóban benyomtam egy gélt.

FUTÁS
Nem gyakoroltam túl sokat a váltást, főleg ilyen hosszú tekerések után, és mit mondjak, elég kellemetlen érzés volt. Lassú, cammogó futásba kezdtem.
Elég hamar beszúródott valami a bordám alá, ami az edzéseken nagyon ritkán fordult csak elő, és soha nem ennyire. Arcomon a fájdalommal futottam tovább, gondoltam, majd elmúlik, és szerencsére így is lett.
A köröket úgy csináltam, hogy a versenyközponttól a parkban lévő frissítőállomásig futottam, majd vagy izót ittam, néha vizet, vagy lelocsoltam a tarkómat, kezemet, lábamat, aztán a park szélén lévő kukákig gyalogolhattam. Ez volt a jutalom séta, amit mindig nagyon vártam. Többször előfordult, hogy szurkolók mellém jöttek, és érdeklődtek, nincs-e valami baj, miért nem futok, és próbáltak hajtani vagy sajnálatot láttam a szemükben, pedig én jól voltam.
Aztán következett a 2 db. kihelyezett WC, amit elég sokszor igénybe vettem. De miért nem tették le a többit a kocsiról, akkor nem szennyeztük volna össze a WC-k környékét is!?
Majd következett a párom, aki a táblázat szerint etetett, itatott: banán, kesudió, keksz, magnézium, kalcium, víz, izó. Evés közben itt is lehetett sétálni. Legtöbbször folyadékot nem is itt ittam, hanem a versenyközpontban, hogy ott is lehessen addig gyalogolni.
A maraton második felében megfájdult a bal térdem, amire kértem a páromtól egy jégzselés masszázst, nagyjából segített.
Kitaláltam közben, hogy a versenyközponttól a parki frissítőig még beleteszek egy gyaloglást, de aztán mindig meggondoltam magam, viszont jó volt a lelkemnek, hogy ha nagyon muszáj lenne, van még egy szakasz a körben, ahol engedélyezett részemről a gyaloglás.
Egész nap, de szinte azóta, hogy elindultunk Debrecenből, gyakran kirázott a hideg. Mondtam a férjemnek, derítse ki, mi lehet az oka az egyre gyakoribb hidegrázásnak, mi hiányzik belőlem: só, cukor, víz. A drága annyira megijedt, hogy egyenesen id. Herr Gyulához fordult, aki azt üzente, hogy vár a rajtnál és megvizsgál, de szerinte semmi komoly. Hát ettől teljesen beparáztam, én jól vagyok, már csak az hiányzik, hogy a doki masinája kimutassa, hogy ez nem így van. Kerestem a következő körömben Gyula bácsit, de nem találtam, és ő sem szólt, hogy ott van, meg akar vizsgálni. Aztán rájöttem, hogy a hidegkirázás főleg érzelmi alapon van, irtózatosan alacsonyra csúszott a nap folyamán az ingerküszöböm, és már egy hevesebb tapsra, egy gondolatra, egy ismerős névre is beindult a „végigszalad rajtam a hideg” érzés. Plusz biztos segítette a dolgot a vizesre áztatott pólóm is, meg persze a soha nem tapasztalt megterhelés. A párom aztán szólt Herr Gyulának, hogy téves riasztás volt. Remélem, amikor arról beszélt a záróünnepségen, hogy egy embert kivéve mindenki együttműködött vele, akkor nem rám gondolt.
Végig a versenyen azon gondolkoztam, hogy milyen jó, hogy megszereztem az elején az egy óra előnyt, így lehet például defektem, vagy egyéb, és még úgy is beérhetek. De csak az utolsó körben mertem magamban kimondani, hogy Te jó ég, ÉN MA IRONMAN LESZEK. Na ettől sírásra is görbült a szám, de aztán összeszedtem magam, és lefutottam az utolsó kört. Majd ráfordultam a célegyenesre, és abban a pillanatban akkora öröm terjedt szét bennem, ami csak nagyon ritkán az életemben. Eufória a köbön. Egy kis sprint és a célszalag átszakítva. Hatalmas mosollyal vettem át az érmet és a pólót, majd a férjem nyakába borultam, zokogtam, és csak annyit mondtam, köszönöm. Mit is? Hogy kibírta mellettem, hogy nem kevés pénzt és időt áldozhattam a szenvedélyemre, hogy ott volt velem a versenyen. És köszönöm sokmindenkinek, akik közül 2 személyt emelnék ki. Köszönöm Sanyi, hogy mindig számíthattam Rád, Te tudtad egyedül, hogy mi ütött belém.  És köszönöm Eszti, hogy amióta megismerkedtünk, segítettél, biztattál, odafigyeltél Rám.

Este még ettem egy pár falat füstölt sajtot, másra nem volt erőm, fürdés, majd alvás. Kis hőemelkedésem volt, de semmi hidegrázás. A hosszú edzéseimből kiindulva nagyobb fájdalomra, meghalásra számítottam. De igaz a mondás, nem a táv öl, hanem az iram. Szép komótosan, lassan fogyasztottam el a mai napot. A maraton 5:33:59 lett, az egész pedig 14:53:55. Hab a tortán.

Vasárnap
Eredményhirdetés, ebéd a Pizza Dolóban, irtó lassú pakolás, 18:15-ös hazaindulás, 5 órás út Debrecenig.

Azóta
Azóta még nem igazán mertem felmenni az ironman oldalra, a fórumokra, mert félek, hogy nem bírom elviselni azt az érzelmi reakciót, amit kiváltana. Örülök, hogy sikerült, de szomorú is vagyok, hogy vége. Rengeteg gratulációt, elismerést kaptam a környezetemből, amit szintén nehéz, szívszorító elviselni. Örülök, hogy felverem magam körül egy kicsit az állóvizet: van, aki büszkén újságolja, hogy mit sportolt tegnap, más próbálja nekem/magának megmagyarázni, hogy miért nem sportol. Remélem, lesz legalább egy ember, akinek a sporttal való viszonyára hatással leszek.
Azóta próbálom magam utolérni, ezért alig tudtam ezt a beszámolót megírni.
Azóta megszületett az újabb nagy álmom. Féltem, hogy az ironman után nincs élet, vagyis nem tudok még egyszer valamilyen sportcél iránt így lángra lobbanni, de sikerült. Pedig ez a cél 17 év múlva esedékes, 50 évesen. Addig persze lesznek köztes célok. Most is felmerül bennem, hogy mi lesz, ha azt elérem, azt már tényleg nem lehet überelni. De igazatok van, ráérek ezzel később foglalkozni.