3 hozzászólás
Egyszer már nekifutottam ennek a túrának, akkor talán kicsit ambiciózusan, az elején Márton Daniékkal rohamozva a Kékest, és bár nem feladásnak éltem meg az átnevezést a rövid távra, azért visszavágytam bizonyítani. Sajnos az Ultrabalatonnal ütközött az időpont, így csak három évvel később került erre sor.
Nem vagyok igazán edzésben, hegyen idén alig jártam, a konyhában annál gyakrabban, vagyis edzetlenül és dagadtan vágtam neki :) Ennek megfelelően, a biztos teljesítés és a túra maximális kiélvezése volt a célom, nem a tempó erőltetése és egy esetleges megborulás. Nem a táv öl, hanem az iram - ehhez tartottam magam.
A max élményt célozva egyértelmű volt, hogy még pénteken leutazom a rajtba, Kisnánára. Már buszon összefutottam egy túratárssal, beszélgetéssel gyorsabban telt az amúgy eseménytelen út. Jó korán érkeztünk, le is öblítettük az út porát egy hideg sörrel, felvettük a rajtcsomagot, leadtuk a sütit*, majd később a Bari tanyán bevacsoráztunk jóféle ételből, mellé csúszott egy kis rozébor is. Jó volt sok ismerőssel találkozni és néhány új ismeretségre szert tenni: meglepetésemre szinte szomszédokra is bukkantam.
(* A Mátra 115 egy közösségi túra, a nevezési díj egy tepsi süti vagy hasonló ehető cucc, amit szétpakolnak a pontokra. Persze van más étek is annak aki igényli. Ez egy gasztrotúra :) )
Viszonylag jól aludtam (köszi a sátrat András!) és könnyen ébredtem, túl korán is, de sebaj, több idő jutott szedelőzködni, reggelizni, kitalálni a depót, ruházatot...A várható meleg, napos idő miatt a vékony fehér rámcuppanó felsőt választom, ebben nem éget a nap és vizezve jól hűt. A kis zsákba víztartály, esőponcho, lámpa, krém, zsepi, telefon kerül, meg egy kis vizespalack. Depo csak Mátraszentimrére és Hidegkútra pár műzli, egy-egy alma és utóbbira a vékony szélkabát hajnalra (egyikre sem volt szükség, a műzliket ott is hagytam).
Még a cipőfűzőmet igazgatom amikor elrajtol az eleje....kicsit morgok is amiért szinte a végére maradtam, de persze nincs jelentősége. Tömött sorban gyalogolunk, úgy döntök, nem futok a Kékesig, max lejtőn, és az emelkedőkön sem rohanok senki után, tartom a saját tempót akkor is ha lassú. A botok jó szolgálatot tesznek, bár inkább edzettség kéne...lassan kaptatva is lihegek, mint a kutya. Azért csak eljön a Kékes, sütit eszegetek, akár indulhatnék is, de mégis benézek a házba. Papp Bálinték készülődnek indulni, majd befut Ganki és Pepe is. Utóbbi páros romantikus kirándulását trollkodom szét, együtt indulunk neki a lefelének, kocogva, beszélgetve. A meredeken óvatoskodok, nagyon csúszik a kopott aszfaltos cipő a poros hegyoldalon. Annyira figyelünk, hogy túl ne menjünk, hogy hamarabb kanyarodunk jobbra, de szerencsére visszafüttyentenek. Parádsasvárig a Dupla Élményről nosztalgiázunk, sztorikat elevenítünk fel (pl. Pepe a Buff-szoknyás fotók esetét, ezen jót nevetünk, hogy komoly hatást tehetett rá ha még mindig emlékszik) telik az idő, fogy a táv vidáman. A ponton feltankolunk sütiből - emberkísérletet végzek, kizárólag a nevezési díjnak hozott kaján tervezek végigmenni, nem kértem ellátást (egyébként sikerült tartani, csak egy kis mentaszörpöt ittam "jogtalanul", elnézést érte....Mentségemre, két tepsi sütit vittem a közösbe :) Bálinték is befutnak és hamarabb indulnak tovább, de én Gankiékkal maradok és a faluszéli kék kútnál pancsolás után (ahol egy túratárs megjegyzi, hogy nem jó ötlet a fejet vizezni....) Galyatetőig hasonlóan kellemesen haladunk. A tetőn kihasználom az épülő turistacentrum új mosdóját, majd megkezdjük az ereszkedést Mátraalmásra. A Galyavár 110 túra jut eszembe, ahogy akkor robogtunk-csúsztunk lefelé a hóban :) Jövőre is lesz, szintén 110, csak épp mérföldben :) A ponton a kútnak van a legnagyobb sikere, igencsak befűtöttek odafönt mára, de az erdőben nagyon kellemes a klíma, néha még szellő is lengedez, nem érzem azt a brutál meleget amire sokan panaszkodnak (no de én nem is rohantam....). Együtt másszuk meg a Galyavárat is és hamarosan újra Galyatetőn vagyunk. További sütihegyeket tüntetek el, meglepetésemre, több óra menet után, a melegben is jólesik az édes süti, kell az energia. Gankiék depóznak, cuccot igazítanak, így Papp Bálinték kis csapatához csatlakozok. Szegény Bálintot mindenki azzal zaklatja, hogy miért csak itt tart, hogyhogy nem fut és egyáltalán....Pedig egy UTH+UB kombó után igazán megteheti, hogy kirándul és élvezi a tájat, a társaságot, teljesítménykényszer nélkül. Erről jól el is csevegünk lefelé kocogva, teljes egyetértésben : nekem is pörögne a lábam, de jó ez a kirándulós-beszélgetős iram, no meg, tartalékolok is, hosszú edzetlenül ez a táv és előttem van két ismeretlen hegy (Havas, Káva) és a Muzsla, amiről tudom, hogy mekkora szívás. Összeáll egy kis kompánia, kényelmesen kocogunk, majd egyszercsak Zsuzsa nagyot esik....szegény jól leveri a térdeit, inkább felületi sérülés, de nem szép és telement mocsokkal. A kulacsból próbálom neki kimosni valamennyire, aztán óvatosabban tovább indulunk. Hasonló pofáraesésben én is nagy vagyok, csak reménykedek, hogy most elmarad a produkcióm....(egyet azért sikerült)
Útközben megtudjuk, hogy a csapat egyik tagja, Attila is pórul járt, a bokája sérült, de nem adja fel, halad (tényleg nem adta fel, láttam célba érni amikor hazaindultunk ). Mátraházán elég sokat időzünk, néhány Csúcsfutás-éremmel mászkáló futó és pár vagány motoros figyelmét élvezzük. Itt ismét végigkajálom a sütikínálatot (nem egyszerű, annyira sokféle van!), aztán a fiúkat hesszelem, hogy menjünk már :) Mondjuk, el is indulhattam volna, nem voltunk összekötve :) Lajosházán sikerül fertőtleníteni Zsuzsi sebét, újabb sütizabálás és lépünk tovább.
Azt hiszem, itt haladtunk egy darabig hármasban a srácokkal, az emelkedőn én folyton lemaradtam, aztán visszakocogtam rájuk. Az uncsi szakaszt csak egy vaddisznó dobja fel, ő is kerítés mögül néz ránk, néha Bálint fakad dalra, ezt nem tudom, a pozitív vagy a negatív oldalra soroljam ;-)
Mátraszentimre is eljön, bár a hozzá tartozó aszfaltot messzire kívánom. Kihasználom a civilizált wc-t, az ide depózott almámat a köznek adom és tulajdonképp indulnék is, szerencsére a srácok is így gondolják, együtt lépünk tovább. Robival képviseljük a rövidebb-lábú szekciót és hátramaradunk kissé, mosdás a kútnál, poroszkálás. Aztán Robi lemarad és egyedül gyűröm a lejtőt a zöldön, bár rendesen megfutni nem merem, mert ugye jönnek még a hegyek....
Sokáig nem tart a magányom, beérem a bicegő Attilát, majd Szorospataknál ismét együtt a kis csapat. Sütizabálás (nem, nem unom az édeset, köszi, kókuszgolyó, jöhet, piskóta, az is, jé muffin, nyamm), kulacstöltés, hajrá Ágasvár!
Néhol futhatnékom van, de tartom magam a tartalékolós gyalogláshoz, csak a tényleges lejtőkön kocogok bele. Az emelkedőkön kb mindenki lehagy, hátezvan...
Előzetesen azt gondoltam, ha naplementére megvan Ágasvár az jó jel a továbbiakra nézve, és határozottan úgy tűnik, megcsípjük a lenyugvó nap utolsó sugarait. A turistaházban nem is időzünk, rögtön indulunk a csúcsra, de elkéstünk, a nap nyugovóra tért. Persze, ilyen nyári estén ilyenkor még jól látni, megcsodáljuk a tájat és még lámpa nélkül le is tudunk ereszkedni. Nekem kicsit hosszú a pihenő, de mégis maradok a csapattal, nem akaródzik egyedül indulni a Muzslának sötétben, gyenge lámpával. Nem bánom meg a döntést, tényleg alig látok ahogy ereszkedni kezdünk az erdőben. Rám tör a mehetnék, egy jobb fényforrással tuti futnám a lejtőket, de maradok. Jobb is, egyedül lehet még most is ott tekeregnék :) Fallóskúton Makipont, válogatott kedvességekkel. Hidegkútig sok izgalom nem történik, szerencsére mennek előttünk lámpák, így nem kell keresni az utat, de elég lassan érünk föl. Amikor három éve itt jártam, kint volt a pont, most bent vagyunk a házban, itt-ott alvó, kómázó túrázók, a pontőrök viszont frissek, vidámak, körülugrálnak minket. Bocs, ha idegesítő voltam, de nagyon örültem, hogy jól vagyok, semmim nem fáj, jó a gyomrom, bírja a lábam, nem vagyok álmos se, biztatónak tűnt a nagy hegyek előtt és nem akartam „leereszteni”. A depócsomagom tök fölösleges, a kaját ki is teszem az asztalra a közösbe, a kis széldzsekit a zsákba. A hosszabb pihenő alatt végigkóstolom az összes sütit, aztán csak elindulunk. Jön a rettegett Muzsla, de előbb még lemegyünk a „pincébe”, hogy minél többet mehessünk fel :)
Bizonyára gyönyörű az erdő, de a lámpám hatalmas fényében örülök, ha a következő potenciális lépést látom. Minden kőnél, megbotlásnál, patakátkelésnél megfogadom, hogy többé nem megyek éjjel túrázni amig nem veszek egy jobb lámpát. Mászás közben elcsendesülünk, mindenki küzd :) Aztán egyszercsak fent vagyunk. Nem is olyan vészes, ha saját iramban döcög az ember.... (persze dögnehéz így is, de értitek)
Hangulatos fent a pont, tábortűz, banánfa, kövönsüti....nem is sietünk. Lefelé még mindig szeretek menni, csak látni lenne jó. Mindenesetre haladunk, az idő és a táv telik, a társaság vidám (vagy nem mindenki? ) Azt hiszem, itt tört ki Bálintból a Megasztár ismét. Én már a Havast várom, a Kávával együtt ők a meglepi-hegyek, nem emlékszem, hogy jártam volna rajtuk. Persze addig még Diós-patak, Zám-patak, János-vára, susnyás, köves, minden ami kell...János-váránál bénázok rendesen, azt hiszem Zoli világít, utat mutat, épp csak fel nem tol :P Hamarosan megvirrad, lámpa el. Kénes forrásnál azt mondja a „bácsi” hogy elgyötörten nézek ki :) Hát köszi, nem érzem úgy magam, de jó tudni. Eljön a várva-várt Havas is, sok köszönet nincs benne. Igazából nem nehéz, nem meredek, nem is magas, nem is hosszú, csak épp 102 kilométernél van ...ennyike :) Őszinte megnyilvánulás túratársunktól a csúcs közelében: Hova a fa.ba tud még emelkedni?! ;-)
Azért persze felérünk és nem is toporgok soká, elindulok lefelé egyedül. Pont ott kezdek alkalmas bokrot keresni ahol egy sincs, de megoldom. Közben persze utolérnek a srácok, de Fajzathoz már megint együtt érünk. Bálint lába kezd rendetlenkedni, nagy empátiával otthagyom őket és indulok megnézni magamnak a Kávát. Amúgy tök szép kis hegy, csak ne most...Az elhagyott csapatom helyett Andrással (?) verődök össze, beszélgetve, belekocogva cammogunk Tót-hegyesnek. A fincsi melegben téli Fertő-tóról, Galyavár 110-ről és hasonlókról csevegünk. Három éve itt sötétben jöttünk a rövid távon, örülök, hogy világosban is megnézhetem ezt a részt. A csúcs egész trükkös, anno a sötétben csak a következő lépésre koncentráltam, most látom, milyen érdekes formája van. Egy darabon hármasban megyünk, hangulatos erdő után mindjárt itt az utolsó hegy.
Sokunk kedvence a Világos-hegy, gyönyörű a kilátás róla, bár most a nap is nagyon tűz, nem esik jól nézelődni se. Azért ülve tolok be pár sütit, közben fölérnek Bálinték is, kicsit megváltozott összeállításban, de ismét együtt a kis csapat. Innen már együtt is maradunk, elbúcsúzunk az illusztris pontőrségtől és óvatos ereszkedésbe kezdünk. Igyekszem nem teljesen „kiengedni”, hátra van még pár kilométer a napon, különösebb izgalmak nélkül. Néha rám tör a futhatnék, erőm is lenne és hamarabb is érhetnék célba, de aztán mégis maradok. Latolgatjuk a célidőt, simán beérhetünk 10 órára, aminek persze semmi jelentősége, de legalább kerek :) A napsütötte réteket, szintén napsütötte szőlőhegyi dűlőutat, majd a faluban tekergést már nem igazán kívánom, de igazából nincs semmi bajom, kirándulunk. Azért eszembe jut, hova kívánhatja mindezt az aki a szintidőért küzdve lohol majd itt délután....
Azért persze felérünk és nem is toporgok soká, elindulok lefelé egyedül. Pont ott kezdek alkalmas bokrot keresni ahol egy sincs, de megoldom. Közben persze utolérnek a srácok, de Fajzathoz már megint együtt érünk. Bálint lába kezd rendetlenkedni, nagy empátiával otthagyom őket és indulok megnézni magamnak a Kávát. Amúgy tök szép kis hegy, csak ne most...Az elhagyott csapatom helyett Andrással (?) verődök össze, beszélgetve, belekocogva cammogunk Tót-hegyesnek. A fincsi melegben téli Fertő-tóról, Galyavár 110-ről és hasonlókról csevegünk. Három éve itt sötétben jöttünk a rövid távon, örülök, hogy világosban is megnézhetem ezt a részt. A csúcs egész trükkös, anno a sötétben csak a következő lépésre koncentráltam, most látom, milyen érdekes formája van. Egy darabon hármasban megyünk, hangulatos erdő után mindjárt itt az utolsó hegy.
Sokunk kedvence a Világos-hegy, gyönyörű a kilátás róla, bár most a nap is nagyon tűz, nem esik jól nézelődni se. Azért ülve tolok be pár sütit, közben fölérnek Bálinték is, kicsit megváltozott összeállításban, de ismét együtt a kis csapat. Innen már együtt is maradunk, elbúcsúzunk az illusztris pontőrségtől és óvatos ereszkedésbe kezdünk. Igyekszem nem teljesen „kiengedni”, hátra van még pár kilométer a napon, különösebb izgalmak nélkül. Néha rám tör a futhatnék, erőm is lenne és hamarabb is érhetnék célba, de aztán mégis maradok. Latolgatjuk a célidőt, simán beérhetünk 10 órára, aminek persze semmi jelentősége, de legalább kerek :) A napsütötte réteket, szintén napsütötte szőlőhegyi dűlőutat, majd a faluban tekergést már nem igazán kívánom, de igazából nincs semmi bajom, kirándulunk. Azért eszembe jut, hova kívánhatja mindezt az aki a szintidőért küzdve lohol majd itt délután....
No de mi mindjárt be is érünk, csak mégegykanyar, mégegyutca, holaszalag, jéegytemplom, deszépvirág, ottazuszoda, ottasuli, ottazebra, pittypittytízóra, fenevigye....köszimindent, válasszunkövet.
Kis lézengés a célban, gratulálok a leggyorsabbaknak, pár szót váltok ismerősökkel, aztán jön is a kiscsaládom, a gyerekek ezerrel pörögnek a medence miatt. Van is tombolás, anyafogjálmeg, siessmár, dobjálel, etc. Jól is esik az ázás, még nem fájnak a fáradt izmok, nem támad az alváshiány, szép az élet... meg a Mátra!
Köszönet a szervezőknek, segítőknek, pontőröknek, túratársaknak!
Csak nehogy a kedves olvasó elhiggye, hogy ez ilyen egyszerű, és megpróbálja. Mert sírva a fog fakadni :)