1 hozzászólásCsak, mert többen rákérdeztek hogyanis volt ez, és azért. Szóval így:
Nem sok kedvvel indultam futni, de nekivágtam egy 6 kilis körnek. Minden egyes szakasz végén úgy éreztem, de jó, ezt már kipiálhatom, meg ezt is. Azért úgy a kör közepére lelazultam, és nem gondolkodtam, legfeljebb azon, hogy ugye-ugye pénteken este nem lesz vihar a Ligetben? (na, nem a pénteki 7 kilimet féltem ennyire:)
Egyszercsak hallom, hogy egy néni segítségért kiabál. Elesett a kertjében, és nem tudott felállni. :( Borzasztó volt látni a tehetetlenséget, a térde nem hajlott, és igazából én se tudtam segíteni, mert az ő súlya az enyémnek kicsit több, mint kétszerese lehetett. Nem bírtam el. :(
Bentről nem hívhattam segítséget, ott csak az ágyban-fekvő férje volt, de aztán kitalálta, hogy csöngessek be a szomszédba, ők otthon vannak, hátha segítenek. És így is történt. A szomszéd hölgy és férje egy középkorú házaspár, akik ismerik a nénit, ketten együtt tudták talpra állítani és próbáltak hatni rá, hogy ebben a korban nem feltétlenül lenne fontos gyomlálni.
Aztán -miután megbizonyosodtam, hogy nem tudok többet segíteni- eljöttem, és kocogtam tovább.
De jó érzés, hogy legalább megpróbáltam segíteni, vagy legalább segítséget szereztem, viszont szembesültem azzal az érzéssel, amit pszichológiából tanultunk, hogy az emberek általában nem állnak meg segíteni, mert rohannak.
És furcsa, hogy én meg épp voltam, amikor kellett. Nem hiszek ilyen felsőbb hatalmak létezésében meg nem vagyok vallásos, de azért volt bennem egy olyan, hogy ma el "kellett" mennem futni. És nem azért a 6 km-ért.
