A tavalyi, kissé hosszúra sikeredett beszámoló után nem volt kérdés, hogy az idén is meg kell írnom, hogy miként is történt velem az eset idén. A vicces a dologban az, hogy a verseny utáni éjszaka azt álmodtam, hogy mit, hogyan fogok leírni. Konkrét mondatokat álmodtam, sőt átfogalmaztam, persze mostanra már egy szóra sem emlékszem belőle. Ennek ellenére úgy látom, hogy ez sem lesz rövid
Visszaugorva az UB 2008-ra, azzal fejeztem be a történetet, hogy:
„az Ultrabalaton teljesítése olyan pontot jelent az életemben, ahol meg kell állni egy kicsit, rágni kell és ízlelgetni. Elgondolkodni, hogy mit miért és milyen áron.”
Nos így is volt. Sokat rágtam, ízlelgettem, gondolkodtam, miközben készültem Nagyatádra, a BEAC Maxira, és a születésnapomra kapott Athens Marathon-ra.
Aztán Görögországban minden a helyére került. Ott voltam a rajthelyen Athénban és Leonidas szobránál Spártában. Igaz, hogy a köztük lévő utat autóval tettük meg, de az elhatározás véglegessé vált bennem.
Elhoztam négy útjelző szalagot Spartathlon (persze görög betűkkel) felirattal, hogy mindig a szemem előtt legyen. Egyet otthonra, egyet a munkahelyemre, egyet Imónak és egyet Mikinek.
Változtattam a tavalyi edzésmódszeremen is. Már nem csak lassú hosszú futásokat végeztem, hanem gyors hosszúkat is, aztán lassú még hosszabbakat
Új edzéshelyszínként hétvégékre a Pilisben kitaláltam egy gyönyörű 50 km-es kört aszfalton.
Az idei versenyek bíztatóak voltak: a HTMV60-at szépen leküzdöttük Imóval, a Téli Mátra felejthető idővel, a veszprémi 6 órás egész jól, a 100-as OB sok feladattal, a Mátrabérc újabb tanulságokkal, a T100-as szép elfogyással, de sikeredett.
Mivel az idén nem az UB a fő attrakció, fejben csak az utolsó két hétben készültem a versenyre, azt is meglepően mély nyugalomban.
A Kedvesemmel rutinosan listát készítettünk az ennivalókról, cuccokról, nem is volt a csomagnak semmi hiánya. Jó ötletnek bizonyult a csütörtök késő esti indulás is, mert forgalommentes utakon éjfélre a szállásunkon voltunk.
Pénteken késői ébredés, reggeli majd egy Vonyarcvashegy Keszthely és vissza futás volt a délelőtti program. Az idő nagyon jó volt, túl jó is, konkrétan ezerrel tűzött a nap. Amíg futottam, Ági elkészítette a versenyre szánt főtt kajákat, majd elindultunk ebédelni. Ederics és Györök között egy út menti étteremben halászlét ebédeltünk, ami hát nem volt egy nagy szám.
Tihanyba viszonylag korán értünk, nem voltak még sokan a sátorban. Megint bebizonyosodott, hogy az arcmemóriám nagyon gyenge, mert a nevezési asztal túloldalán lévő lány, csak rám nézett és azt mondta: „mindjárt adom”. Nekem meg leesett az állam, hogy vajon honnan ismerhet, mert jó borítékot kaptam.
Csöre Ernő barátom integetett a sátor túloldaláról, így oda telepedtünk melléjük, és időnként cserélődő csapatokban elkezdődött az estig tartó beszélgetés. Nyugodt voltam, ittuk az alkoholmentes sört, megettem a spenótos tésztát, integettünk az újonnan érkezőknek. A fülledt melegen kívül minden rendben volt, kellemes telt az idő. Befutottak a margitszigeti barátaink is több hullámban, beszélgettünk, mintha csak otthon lennénk és holnap semmiféle tókerülés nem várna ránk.
Este fél hét körül Ági kezdett bíztatni, hogy menjünk haza, úgysem mondanak olyat a technikai értekezleten, amit ne tudnánk, többet ér, ha otthon pakolászok, pihenek. Persze igaza volt, így hamarosan visszamentünk Vonyarcra, ahol összepakoltuk a másnapi ruha és kajacsomagokat, majd zuhany és alvás.
Jót aludtam hajnalig, amikor a fák susogása, sőt zúgása ébresztett. Világos volt már, de tudtam, hogy nagyon korán van még. A nyugtalanság mégis kezdett utat törni bennem. Milyen idő lesz? Mit vegyek majd fel? Esni is fog? Mennyire?
Ilyen kérdések köröztek a fejemben és nem hagytak aludni. Az órát nem akartam megnézni, mert tudtam, hogy az még rátenne a nyugtalanságomra egy lapáttal. Hagytam hogy a kérdések lecsengjenek bennem, annyira, így aztán sikerült megint elaludni. A telefonom csörgése ébresztett, de éreztem, hogy az izgalom megmaradt. Gyorsan kilestem az ablakon és láttam, hogy olyan erős a szél, hogy a fák éppen hogy csak ki nem dőlnek a helyükről. Próbáltam a helyzet jobbik oldalát nézni, mert nem esett és kánikula sem volt. Vicces volt, mikor egy szerencsétlen madár (talán varjú) felszállt egy fáról, elindul volna az egyik irányba, de a szél úgy repítette el az ellenkezőbe, mintha a gyorsvonat vitte volna el.
Na jöttek a szokásos reggeli dolgok, kaja, wc, pakolás a kocsiba és fél nyolc körül indulás, Badacsonyba tankolás, hogy elég legyen a benzin erre a körre.
Újra Tihanyban voltunk, de a tegnapi nyugalmamat éjjel messzire elfújta a szél.
Kicsit remegek belülről, nem tudom, hogy a hideg, vagy az izgalom miatt. Ági persze észreveszi, hiába tagadom. Jön a sok ismerős a rajhelyhez, mindenkivel egy-egy intés, köszönés, néhány bíztató szó. Itt a hegyimenő különítmény is: JB, Csanya, Andi, Lúdtalp, SK, Ákibácsi, de az első három most rendező, Lúdtalpék párban, Ákibácsi egyéniben nyomja. Jó érzés itt látni Őket, és a margitszigeteseket is, otthon érzem magam tőlük. Csak Imót nem látom sehol, pedig negyed órán belül rajt lesz. Sajnálnám, ha nem tudnék neki jókat kívánni indulás előtt, hiszen olyan sok kilométert trappoltunk már együtt, de sehol sem találom. Aztán valaki hozza a hírt, hogy a kocsiban ül, majd csak a rajtra száll ki. Összenézünk Ágival és kitör belőlünk a nevetés: így csinálják a profik
A szpíker a rajtvonalhoz hívja a futókat. Kézen fogva sétálunk oda Ágival és egy rövid időre elbúcsúzunk, hiszen terv szerint csak Vászoly-nál találkozunk majd. Beállok az első sorba, ez tavaly is bejött, de egy kettőre második, harmadik sor lesz belőle, mert sokan jönnek szemből. Előttem Vozár és Bogár, megtapsoljuk Őket. Ekkor jön Imó, hátulról elköszönni. Fáradtnak tűnik, most sem aludt semmit az éjjel, mondja. Máskor sem szoktál mondom neki, ez a kabalád. Kézfogás, jókívánságok és már megy is vissza a hátsó sorokba.
Visszaszámlálás tíztől, aztán megszólal a duda, csippannak az órák mi meg elkezdjük. Keresem a ritmust, nézem a pulzust, korrigálok, ha kell. Most rendben van, nem úgy mint tavaly, felfelé is tudom 150 alatt tartani. A tervem szerint az első negyven kilométeren 5:40-es tempót szeretnék futni, mert az Görögországban is kell majd. Legalább megnézem, hogy mennyit vesz ki belőlem a további 172 km-re. Le az új bringaúton, nagy a tömeg és mennek, mint a meszes. Persze a váltóknak más tempó kell 20km-re, ezért próbálom magam függetleníteni mindenkitől. A rajtszámom hátuljára odatűztem az időtervet, de ellenőrizni, majd csak az első frissítőnél tudom. Kellemes lendületes tempóra állok, nézelődök, próbálok nem gondolni az előttem lévő távolságra. Aszófő, Pécsely, tovább, tovább. Milyen jó, hogy tegnap idefelé autóval végigjöttünk ezen az úton, így már tudom, milyen lejtőkre, emelkedőkre számítsak. Nem is fog meg egyik sem, próbálom a terhelést kiegyenlíteni, az emelkedőkön visszaveszek, a lejtőket erősítek. Hamarosan Vászolyra érek, a jól ismert kocsmánál a frissítő, kicsit odébb a Kedvesem. Nem kérek még semmit, elég az asztalról elvett banán és víz, Dörgicsén találkozunk. Azért határozottan kapok Tőle egy magnézium tablettát és indulok tovább és azon gondolkodom, hogy a tervem szerint innen a 10 perc futás egy perc séta menne végig, de nem vagyok még rá felkészülve, mert nem bírom megjegyezni a időpontokat, amikor a tíz perc indul, úgyhogy nem erőltetem. Frissítőtől frissítőig futok, ott ameddig megeszem a felevett dolgokat, addig sétálok.
Dörgicse jön, látom Ágit az elágazásban, így a kocsiból frissítek. Tudom, hogy most jön az erdei rész, most sem kívánom, de sebaj. Persze nem is esik jól, az aszfalt után az egyenetlen talaj. Egy kellemes meglepetés, Tamás áll a földút kereszteződésében és irányít. Jó érzés itt is ismerőssel találkozni. Egy frissítő és már megint aszfalton futunk, Toncsiék jó hangosan bíztatnak, ez most is jólesik.
Köveskál a következő falu, a szokásos helyen a kútnál vár Ági, az előre megbeszélt sós, hideg kefirrel. Finom, a műanyagpoharat a kanyarban a szemetesbe dobom, ami két méter kitérő, és még büszke is vagyok magamra, hogy nem szennyezem a környezetet Innen már jól ismerem az utat, tavaly sokat bringáztam erre a nyáron. Igyekszem elkapni a ritmust, úgy érzem sikerül is, bár időnként megelőznek, nem baj, még egy tízes a maratoni távhoz, utána terv szerint elég a lassabb tempó is. Hullámvasutazunk, hol föl, hol le. Nem nagyon tartom a tervezett sétákat, majd Káptalantóti után. Elérjük a falu leágazását, tudom, hogy mindjárt frissítő. Egy kis Gatorade-et kérek Ágitól és megbeszéljük, hogy Tördemicen találkozunk. Elvágtatok a focipálya mellett, a falusiak valamit ünnepelnek, én az eddig megtett 40 kilométert. Nemesgulácson mondom Áginak, hogy majd frissítek a váltóhelyen, de annyian vannak ott, hogy látom, hogy nem férnék oda közelharc nélkül, ezért megyek tovább. Szerencsére Ági még a gondolataimat is kitalálja és a frissítőhely után ötszáz méterrel parkol, nagyon örülök neki, nem esett volna jól ivás nélkül továbbfutni. Előttem ötven méterre Kurylo ugrik ki egy bokorból és tűnik el egy perc alatt.
Tördemicen a megbeszélt sós mandulával vár a Kedvesem, méghozzá műanyag pohárba téve, hogy rögtön tudjak tovább menni. Jól kitalálta!
A 71-es út kereszteződéséig sétálok, mert nem sikerül még mindet megennem, de azért átkocogok az úton, ha már rendőr biztosít. Befejezem a rágcsálást és elkezdem, de már az eső is. Egyre jobban esik, és ahogy az edericsi hegyek felé nézek, bizony látom, hogy ez nem egy futó zápor. Viszont hideg nincs, így hiába fúj a szél, nem fázok.
Szigligetnél egy kis mentes sört kérek és kapok mellé bónuszként egy újabb magnézium tablettát. Majdnem négy és fél órája futunk, kezdem érezni a fáradtságot a lábaimban. Majd meglátjuk meddig bírják, fejben felkészültem a váratlan eseményekre. Olyan ez, mint az elvarázsolt kastély a vidámparkban, nem tudod előre mi lesz a következő meglepetés. Megyek tovább Ederics felé, próbálok számolgatni, hogy tavaly mikor értem ide, most mennyi az előnyöm a korábbi indulást levonva, de ez is csak időtöltésre jó, igazából nem érdekelnek a számok. A lényeg, hogy haladjak, fogyjanak a kilométerek.
Edericsen újabb sör plusz sós stangli, jól esik, aztán egy pohár víz és bíztatás a frissítő ponton SK-éknál. Valamelyikük érdeklődik a lábaimon viselt ragasztószalagok iránt, de most nincs erőm és időm elmagyarázni, hogy ez nem fájdalomcsillapító szalag, mert nincs benne hatóanyag, hanem csak egy rugalmas és szellőző tapasz, ami a felragasztás módjától függően az izmokat egy kicsit elhúzza. Ez állítólag hatásos, hát én megadtam neki az esélyt
Utolérek néhány váltós futót, egyikük kérdezi, hogy messze van-e még a következő frissítő, egy kicsit rövidebb távot mondok be, hátha úgy jobban kibírja. Az eső most már szakad. Györöknél az átjáró után Obor-t látom az eresz alatt telefonálni, ráköszönök, visszaköszön, de úgy látom nem ismert fel. Tudom, hogy nemsokára jön a vonyarci frissítő, ahol Ági vár újra. Gatorade-t iszom és mondom, hogy, ha Keszthelynél még mindig esni fog, lecserélem a pólómat és esőkabátot húzok. A kishídnál három kocsiból egyszerre szurkolnak a kísérők, jó lehet most száraz ruhában. A kezem kezd el fázni és egyben zsibbadni, próbálom mozgatni az ujjaimat, de ők ezt nem szeretnék. Vonyarcon a strand előtt Balázs ül a kocsiban és bíztat, ezek szerint már váltottak. Néhány száz méter után elérek a szállásunkig, egy röpke komolytalan gondolat a fejemben, milyen egyszerű lenne most bemenni, száraz ruhát húzni és végigdőlni az ágyon, csak pár lépés. Aztán tovább a bringaúton Gyenesdiás felé. Tegnap délelőtt itt futottam, de kb. tizenöt fokkal biztosan melegebb volt. Ennek a fényében nem is bánom annyira ezt az időt szelestül, esőstül, hidegestül. Gyenesdiáson felkapok valamit az asztalról és már megyek is, hiszen mindjárt itt lesz Keszthely. A kikötői kapu előtt meglepetés vár, mert egy ismerős srác a Szigetről, ott vár a feleségével, pont engem. Az utóbbi két hétben futottunk egy párszor együtt és látásból ismerjük is egymást, de nem gondoltam volna, hogy tényleg eljönnek, még akkor sem, ha ígérte. Futnak mellettem civil ruhában, kissé lassítok is, nem lenne szép tőlem, ha ebben a helyzetben megfuttatnám őket. Jól esik a társaság, egy kicsit kizökkent, hogy muszáj beszélgetnem, hisz már egy ideje egymagam vagyok.
A kemping bejáratánál búcsúzok el Tőlük megköszönve a bíztatást és a kíséretet. Közben veszem észre, hogy az eső is elállt, ez jó. A frissítő pont előtt Ági vár az autóval, de az út túloldalán egy parkolóban, ahová kitérőt kéne tennem, de ehhez most nincs kedvem, ezért csak odakiáltok, hogy minden rendben, ne aggódjon, mert a frissítőnél enni fogok és a ruhacsere sem aktuális már, majd a Berényi elágazásnál várjon. Keszthely frissítő jön. Kérdik kérek-e levest. Persze, csak meleg legyen. Gyors intézkedés és már a kezemben gőzölög a leveses csésze. Amilyen gyorsan a forrósága engedi, magamba töltöm, és már indulok is tovább, nem akarok sokat ácsorogni, még csak hetven kilométernél járunk.