Valahogy úgy voltam ezzel a versennyel, hogy vártam is, meg nem is. Vártam mert szeretek futni, szeretek versenyezni, imádok abban a közegben lenni. Sokszor kirángat a hétköznapi gondokból, feledteti a problémákat, ismerősök, barátok között lehetek. Szembenézhetek a nehézségekkel, küzdhetek, legyőzhetem a fájdalmakat, és persze időnként örömködhetek. Jól érzem magam a versenyeken, jól érzem magam a futók a szurkolók, a szervezők, a segítők között. Egyszer tudom eljön azaz idő, mikor vége lesz ennek. Tudom, hogy nem fog már úgy menni, nem lesz mindig örömfutás, nem lesz mindig bohóckodás. De addig ameddig bírom, amíg tudok küzdeni addig ahol tudok ott leszek!

Vártam ezt a versenyt, új pálya, új kihívás, az idei céljaim elérésének egyik fontos állomása volt. Nem vártam, mert nem tudtam, hogy fejben hogy fogom tudni feldolgozni azt, amit az ember nehezen tud feldolgozni. Mikor a “gyerek” végleg felnőtté válik.

Korán, leértünk Tatára, aminek örültem. Nyugodtan elő tudtunk készülni, nyugiban bejárhattuk a pályát, beszélgethettünk a futótársakkal. Attila a lelkemre kötötte, hogy nyugodtan kezdjek, maradjon erő a második felére is. A frissítést gondosan előkészítettem, Ágival aprólékosan megbeszéltem mindent, miközben lelkesen árulta a jótifutis pólókat, miközben készítette elő a központi frissítést. Pólók: Köszönöm mindenkinek aki a pólók megvásárlásával támogatta a jótékonysági futást!

A rajt után tényleg igyekeztem magam visszafogni, de nem ment. Éreztem, hogy muszáj az elején pár dolgot kifutnom, hogy aztán két óra után megnyugodjak. Utána már higgadtabban kőröztem a pályán. A pálya, ami nagyon nem volt könnyű. Az éles fordítók nem estek jól, a sunyi emelkedők sem dobták fel a hangulatomat. Hamar kértem az mp3as lejátszót is, tudtam, hogy most kell a zene. Csendben kőröztem, figyelgettem, szurkoltam a többieknek. Az első hat óran nagyon nehezen ment el. Nem türelmetlenkedtem, tudtam, h ez így lesz. Aztán az ötödik óra környékén jött az első nagy holtpontom. Végigment rajtam az elmúlt hetek fájdalmai, gyötrelmei, bánatai. Összeomlottam fejben, legszívesebben kiálltam volna, elbújtam volna valahol a sűrűben. Attila észrevette rajtam, beállt mellém futni, támogatott, segített. Nagyon nehezen másztam ki, bár így utólag megnézve a köridőket nemigen lassultam. Attila szerint “izomból” , “erőből” futottam. A lényeg, hogy túllettem rajta, mehettem tovább. Taktikát váltottam, az emelkedőkön visszavettem a tempóból, a lejtőkön (amiből nem volt túl sok) kiengedtem magam. Sajnos a tervezett frissítésem hamar megborult, nemigazán tudtam enni, az italt azért erőltettem magamba. Ezen az állapotomon már se Ági, se Anita nem tudott segíteni, így ötletszerűen tömtem magamba egy kis kaját. Éppen amit felkaptam az asztalról. A nyolcadik órában egy újabb holtpont köszöntött rám. Akkor már sírás kerülgetett, majd nem is bírtam tovább, félreálltam, hagytam, jöjjön, aminek jönnie kell. Edit futott oda vigasztalni, köszönöm neki, h segített helyreállnom. Megkönnyebültem, mentem tovább, kezdtem végre élvezni a futást. A jókedvem is visszatért valahol, erőt adott a sok bíztatás. Szeretem a körversenyeket. Bár a monotoniát nem könnyű leküzdeni, de elfutni a szurkolók előtt, szívni tőlük az energiát, érezni belőlük a szeretetet, az bazi nagy erőt tud adni. Elkezdtem figyelni Csabára és Zolira, hogy vajon merre járhatnak. Igyekeztem minél nagyobb előnyt gyűjteni, az Optivita végelszámolásánál nagyon jól jöhet még. Nekem hatalmas élmény volt, hogy egy legendával, a példaképemmel kőrözhettem egy pályán. Nagyon bízom benne, hogy Bogár Janival még sűrűn fogok együtt futni. Végülis ennyi a tatai 12 órás rövid összefoglalója.

Nagyon köszönöm a szurkolást mindenkinek, a szervezőknek, a segítséget, a remekszervezést. Áginak, Anitának a segítséget, frissítést, h figyeltek rám, gondoskodtak rólam.

És a végére még egy dolog: Sárvár után még boldogan és büszkén fogta kezébe az érmet és a kupát, simogatta az arcomat. Büszke volt rám és én akartam, hogy büszke legyen rám.  Az UB után márcsak a távolba nézett, csak a kezemet fogta. A tatait már nem tudom megmutatni neki. Érte, miatta futottam. Nem akartam kiszállni, nem adhattam fel. Éreztem, hogy apuval és bratyóval együtt figyelnek, szurkolnak.

Nyugodj békében anyukám..:(

Néha futni könnyebb, mint egy beszámolót megírni. Mert hát, ugye honnan is kezdje az ember. A végéről kezdeni nem érdemes, mert a poén ellőve. A tésztapartyról indítva? A készülődéstől indítva? A rajt előtti pillanattól? A rajt pillanatától? No mindegy, valahonnan elindulok. De nem a kályhától, hanem mondjuk Aligától. (kackac..)

De előtte pár szót mégis egy kicsit a készülődésról. Az utolsó hét már az aktív rápihenésé volt, talán egyszer futottam, a lelki felkészülés, a masszírozás volt előtérben. Pali alaposan átgyúrt, a szokásos listám a hűtőajtóm figyelt, mit vigyek, mit készítsek össze magamnak. Mivel Pali nemcsak masszírozott, hanem a bringás kísérőm is volt, attól nem kellett tartanom, hogy eléhezek, vagy nagyon megszomjazok. A frissítésemet nem nagyon bonyolítottam túl, egyre jobban megy a szilárd táplálkozás (egy ideig), ami szendóból, csokiból, proteinszeletből, ill. az frissítőasztalon található pár finomságból állt. Négy óránkánt a szokásos Nutrendes kiegészítők: Karnitin, BCAA, Savasodásgátló. Óránként pedig ment a sótabi. A kaját mindig bőséges vízzel öblítettem le, no meg ment az izó természetesen, szintén bőséggel. Néha a frissítőasztalról is kapkodtam fel ezt-azt, Ágiék biztosították a sört és a vajkaramellát:) Tudtátok, hogy a vajkaremella egész tutti? Kalóriadús, gyorsan szétomlik a szádba, serc-perc alatt nyelhető:)

A szerelés kitalálása sem volt nehéz: a megszokott under-armour gatyó, Ironteam-es póló, Hokából ezúttal Colorato (Stinson Tarmac) nyerte meg az indulás jogát.

A tésztaparty, rajtszámfelvétel ugye megvolt, a lelki felkészülés, egymás nyugtatása, szurkolása, jóízű beszélgetések, majd goo haza, hiszen másnap viszonylag korán mentünk le Aligára.

Az öltözködés, kenegetés után, kicsit félrevonultam, pár lelkesítő zenét meghallgatni. Barátaimmal, frissítőimmel egy gyors csoportkép, Attilával mégegyszer átbeszéltük a taktikát, majd felbandukoltam a rajthoz. A rajt után szépen megindultunk, igyekeztem nem elrohanni, a taktikám az volt, hogy óvatosan fussak, csak semmi pánik. Hiszen a vége még igen messze volt. Igaz, ha gyorsan rohanok, akkor közelebb kerülök. Max. nem bírom végig. Füredre 3:32 alatt értem le, jól éreztem magam, Pali nyomta belém rendesen a frissítést. Közeledett a Felvidék, egyértelmű volt a terv, az emelkedőket normálisan, nem vágtázva megmászni. Felidéztem magamban, mikor tavaly szegény Bogár Jani kísérő nélkül maradt, nagyon sajnáltam akkor. Már kifele gurultunk, mikor egy kereszteződésben benéztem a nyilat és dobtunk egy felesleges jobbost. Már visszafele indultunk volna, mikor jött szembe egy váltós, Ő is eltévedt, majd Attila is jött utánunk. Hátra harc, erőt vett rajtam a méreg. Két kili kiesett, ami nagyon hiányzott a végén. Visszatértünk a helyes útra, de kezdetét vette a pechsorozat. Pali kapott defektet, ráadásul a külső is kiszakadt. Azt meg nem visz mindig magával az ember. Ágiék siettek el vhova vásárolni egyet, kezembe nyomtak egy kulacsot, egyedül folytattam az utamat. Nos, nem véletlenül említettem pár sorral feljebb Jani esetét:) Közben Pula Tomival kerülgettük egymást, jó volt látni, h a sérülése a múltté és nagyon jó erőben fut. Pali közben megbarkácsolta a gumit, utolért, gyorsan ettem, ittam is egy nagyot. Keszthelyre 10:38 alatt értem be, ez bizakodásra adott okot, el is kezdtem számolgatni.  Hogy miért is? A tervem az volt, hogy megdöntsem a tavalyi PB-t, a 22:30-at. Nem terveztem bomba időt, 22 óra alatt szerettem volna beérni. Szóval ezért kezdtem számolgatni, a részidő megnyugtatott kissé. Hiszen most nem voltam sérült, jól éreztem magam, erősnek, nem volt különösebb zavaró tényező sem. Mentünk is tovább, közben beütött megint a pech. Pali külsője végleg megadta magát, ráadásul olyan helyen futottunk, ahova kocsival nem tudták hozni az új külsőt. Palit magára hagytam (volt neki is egy kis kocogása bringás cipőben), én meg újra magamra maradtam, ráadásul kulacs nélkül. A tudat és a hirtelen felmelegedett tűző nap miatt egyre szomjasabb lettem. Először Kata segített ki, majd egy bringástól kunyeráltam pár kortyot. Végre egy ellenőrző pont, ahol gúlákban álltak a féllityis ásványvizek. Próbáltam egyet kérni, a frissítők közölték, hogy az csak a váltóknak jár. Próbálkoztam, de hiába. Nem haragudtam rájuk, nekik ez lett kiadva, ők meg tartották magukat a kiadottakhoz. Még egy jó kilit kellett menni, míg végre ehettem, ihattam egy kicsit. Talán itt volt az első pont, amikor kissé visszaestem, lelassultam. Pali közben megint utolért, lelkivilágom helyrejött, kezdtem visszaállni a tempómra. Közben utolértem Tomit, aki éppen a vacsi utáni sétát ejtette meg. Majd beindult, elhúzott mellettem, először gondolkoztam, h megpróbáljam felvenni a tempóját, de úgy döntöttem, h nem kockáztatok. Vártam az Ironteam frissítőállomását, hiszen ígéretet kaptam, h ha az egyesületi pólóban futok, kapok egy guminőt:):) Az nem volt, de kaptam hatalmas szurkolást, szeretetet. Ez erőt adott, nem is sokat tébláboltam. Igaz kergettek is rendesen tovább. Fonyódnál jött egy új “pofon”, az az emelkedős kitérő nem esett jól. Én meg azt hittem, h már a déli parton vagyunk:) De ez is leküzdve, meg egyébként is tudtam, h ahol van emelkedő, ott van lejtő is. Többnyire..Innen szinte már egyenesen vezetett az út a célig. A szilárd kaja egyre nehezebben ment le, tudtam, h eljött a váltás ideje. Áttértem a gélre, amit óránként ettem, félóránként még időnként azért próbálkoztam csokival, nápolyival. Egész jól tartottam magam, nagy okos fejemmel kiszámoltam, ha tudom tartani a 6perces ezreket, akkor még 20órán belül is beérhetek. Igaz, nagyon necces volt az idő. valahol a 16. óra végefele beütütt a krach, valami elképesztő holtpont ütött meg. Az órám is lemerült, kissé elvesztettem a kontrollt. Itt éreztem, h nem lesz meg a 20órán belül, de különösképpen nem zavart. Azzal vígasztaltam magam, hogy tavaly az utolsó 30 kilin többet gyalogoltam, mint futottam. És most futottam, mégha összeszorított fogakkal, küszködve. De ebben a sportban ez is benne van, ennek a sportnak ez is a szépsége. Küzdelem önmagunkkal, a testünkkel, a szervezetünkkel, a fejünkkel. És tudjuk, hogy ha eljön az a pont, akkor a fejünkkel tudjuk leküzdeni a testünket, a fáradtságunkat, a fájdalmunkat, Ő és a szívünk visz tovább. Lassan kimásztam a gödörből, lendületet kaptam.

Az utolsó emelkedőt még meggyalogoltam, majd Palival együtt futottunk a célba. 20:12 lett, az időtervemet messze túlszárnyalva. A helyezésemen nem tudtam a tavalyihoz képest javítani, de Ivan, a két szlovén és Tomi nagyon erősek voltak. Egy kis pihenő után mentünk is haza. Ezúton kérek bocsánatot és elnézést mindenkitől, hogy az eredményhírdetésre nem mentem vissza. Nem a lustaságom tartott vissza. Tudom, hogy ott lett volna a helyem, szerettem volna mindenkinek személyesen gratulálni. De az élet néha olyan fordulatokat vesz, ami elől nem lehet kitérni. És nekem most máshol volt a helyem.

Gratulálok minden indulónak, beérkezőnek, segítőnek, a szervezőknek, rendezőknek.