Szerdán végre erőt vettünk magunkon, és elmentünk teniszezni. Már ha tenisznek lehetett nevezni azt a bénázást, amit levágtunk, De valahol mindent el kell kezdeni.

Ezzel nem is lett volna baj, kiskubiztuk, hogy egész héten tök üresek voltak a pályák, hát gyorsan lefoglaltuk a szerdai napra, 1 órára az egyiket. Persze, hogy pont akkor játszottak a másik pályán is. 2 idősebb pasek röptette a labdát, elég korrekten. Mi meg odaálltunk a mellettük levő pályára (nem lévén másik), hogy akkor mi is kipróbáljuk, mit tudunk, vagyis inkább mit nem. Na az első pár ütögetésnél már átküldtük a paskókhoz a lasztit. Nem örültek neki. Hozzátenném én sem, de hát nem olyan egyszerű ez a tenisz-dolog, mint képzeltük. Apa jól elszórakozott, velem ellentétben. Én egyre kínosabbnak éreztem, hogy nem tudom az istennek sem egy helyre odapasszítani a labdát, sőt, állandó jelleggel felküldöm az egekbe. Úgyhogy az egy óra végeztével viharos sebességgel pakoltam össze a cuccunkat, és téptem ki a pályáról, szerintem a kedves sporttársak legnagyobb örömére. :o)

Mindenesetre nem adom fel, már kitaláltam, hogy ezentúl reggel 6 felé megyünk, akkor tuti nem lesz olyan hülye rajtunk kívül senki, hogy odamenjen. Remélem. Így nem zavarunk senkit, nyugodtan bénázhatunk, és talán még bele is jövünk. Előbb vagy utóbb.