Az első sparis verseny tavaly emlékezetesre sikeredett. Az elején Yu-al csúszkáltunk Dobogókőről lefelé egyet. s mivel az előttünk haladókat már szem elől tévesztettük, meg aztán valószínűleg a jelzések és a térkép figyelése helyett a dumálásra koncentráltunk, egy jobbra leágazást csúnyán benézve jó pár plusz km-t hozzátettünk a távhoz. A harmadik szemből futó maratonista végre rádöbbentett bennünket a hibánkra, de a pályára visszatalálás sok időnket és energiánkat felemésztette. Talán emiatt történt az első és második ellenőrző pont között Yu balesete, kifordult a bokája, stb, stb (lsd.: az akkori edzésnapló bejegyzéseinket!).

Mindezek következménye egy szintidőn túli célbaérkezés volt, most szerettem volna kiköszörülni a csorbát.

Egyedül vágtam neki a pályának, de hamar egy 7-8 fős bolyban találtam magamat, persze a mezőny vége tájékán. Sajna, a többiek elhitték, hogy nekem a kisujjamban van a pálya, gondolom, ezt később kicsit meg is bánták...

Az első elágazásnál az általam (talán T-50-es nosztalgiából, Csanya narancssárga festéknyomai után) követett "alternatív útvonal" még nem okozott túl nagy problémát. Valószínűleg kicsit nehezebb volt a piroson, mint a sárgán futni (ezt leginkább az Ilonka-pihenő tájékán éreztük), de sikeresen kiértünk ahhoz az elágazáshoz, ahol tavaly  Yu-val elkevertünk. Ekkor már nem is figyeltem annyira a pár perccel korábbi nagyon rosszul sikerült ballépésemre (a szó szoros és átvitt értelmében is az volt), amikor a bal bokám fájdalmas módon alám fordult. Néhány keserves lépés után a fájdalmam csökkent, meg aztán a többiek is arra biztattak, hogy inkább próbáljam terhelni.

Az első frissítőpontra (Körtvélyespuszta) 31:02 alatt értem, a tavalyi 1:30:06-tal szemben. (Húú! Tavaly 1 órát kevertünk?).  A Lukács-árok melletti köves szakasz már nem ízlett a bal bokámnak, de - itt még - nem volt vele különösebb gond. A Vadállóköveknek továbbra is ugyanazzal a kis csapattal indultam neki. Közülük csak egy hölgy fogott gyanút, a többiek még mindig bíztak bennem. Tulajdonképpen még most sem tudom, hogy az általunk követett útvonal jobb, vagy rosszabb volt-e, mint az itiner (nem kötelező) ajánlása. Mindenestre mi nem a Vadálló-gerincen kapaszkodtunk fel, hanem attól délre, egy azzal közel párhuzamos széles, szinte sík úton haladtunk előre jó sokáig, majd a Vadállókövek-völgyén a két utolsó vadállókő között értünk fel. Én úgy éreztem (de lehet, hogy csak a lelkiismeretemet próbáltam vele nyugtatni), hogy könnyebb volt a mászás, mint az előző három alkalommal (T-50 az idén és tavaly, és hát persze a már említett tavalyi sparis verseny). Mindenesetre az időeredményeim hasonlóak, az előző évi 1:05:18 után most 1:01:58. Gyanítom azonban, hogy tavaly Yu balesete kapcsán több időt veszítettem, mint amennyivel most gyorsabban értem fel. Sajnos a bal bokám egyre inkább lázadt, néha nagyon megfontoltan kellett helyet keresnem a lábamnak, hogy ne fájjon... annyira. A Prédikálószék még ebben a ködös időban is nagyon szép volt, valamennyire látszott a Duna is.

Legnagyobb meglepetésemre a többiek bizalma irántam - a második nem túl sikeres útvonalválasztás után - is töretlen volt, s ezt most sikerült is azzal meghálálnom, hogy mindenféle bizonytalankodás nélkül, a térképre éa az itinerre rá sem nézve vezettem őket a harmadik pontra (Sikárosi őrház). 46:45 helyett most 46:57 volt az időm, amelyek szinte megegyeznek egymással, de ez csalóka. Most sokkal jobb erőben éreztem magamat, de a bal lábam óvatos futásra kényszerített.

Változatlanul nem értettem a rendezőket, hogy miért volt nagyon közel egy újabb ellenőrző pont (Szilágyi Bernát-forrás), az eredménylistát böngészve azt látom, hogy jó páran az utóbbit kihagyták, pontosabban - szerintem - a dugókáról feledkezhettek meg, hiszen a pont kihagyásával nem lehetett rövidíteni. 4:44 helyett most 5:38, igen csak sétálósra sikeredett. Innentől már csak hármasban (Ildikóval és párjával, Sándorral) haladtunk. A bal bokám egyre jobban fájt, szinte csak sántikálva tudtam menni, néha-néha egy sík szakaszt ugyan megfutottam, de inkább csak gyalogoltunk. Láthatólag ők ketten nem akartak magamra hagyni. Innentől kezdve teljesen elbizonytalanodtunk, még most sem igazán tudom, hogy mi volt az az útvonal, amit az itinerben javasolt helyett követtünk. Valószínűleg kicsit rövidebb, de minden bizonnyal lényegesen nehezebb volt az, amelyen mentünk. Talán jobban jártunk volna, ha ugyanarra megyünk, mint tavaly, de a bennünket sorra leelőző maratonistákat követve egy köves, növényzettel benőtt, meredek utra kerültünk, párszor villanypásztorokon is át kellett másznunk. Az általunk olyannyira keresett piros háromszöget csak Dobogókő közelében értük el, előtte csak lefestett (eltüntetni próbált) jelzéseket találtunk. Vajon hol jártunk - keresem (és nem találom) most a térképen.

A cél előtt beértük két korábbi társunkat is, így aztán öten együtt értünk célba. Az utolsó részidő 1:11:34 helyett 1:20:06 lett, ez is igazolja, hogy a tavalyi útvonal jobb lett volna, hiszen akkor ráadásul sáros, csúszós utak voltak. A 3:45:41-gyel ugyan a szintidőn belüli teljesítés meglett, de előzetesen én jobb időre számítottam.

Átöltözéskor riadtan néztem a nagyra dagadt bokámat, emiatt az öltözködés nem is ment könnyen. Túl fáradtnak nem éreztem magamat, minden bizonnyal sok bennem maradt amiatt, hogy visszafogottan tudtam csak mozogni. Ildikóéknak köszönhetően nem kellett buszoznom, a HÁV-állomásig vittek (ezúton is köszönöm nekik). A hazautam végig sántikálós, eléggé keserves volt.

A bokámon jég. Fájni ugyan nem fáj, persze csak addig, amíg rá nem akarok állni...

Még most is bizonytalan vagyok benne, hogy mit kellett volna tennem a rossz lépésem után, de valahogy akkor, másfél-két km tájékán elképzelhetetlennek tűnt a feladás. Persze arra gondolnom kellett volna, hogy még előttem a Vadállókövek, és hát ugye itt nehéz úgy kiállni, mint egy utcai futóversenyen, nem jött a záróbusz sem.

Hétfői folytatás: traumatológia, röntgen (negatív!), kb. 2 hét pihenés...