Kicsit késve írom ezt a blogot, de a tanévkezdés izgalmai mindent háttérbe szorítottak.

Úgy történt, hogy volt egy nagyon kemény osztályom. Olyan gyerekek voltak, akikkel minden óra kihívás volt. Az érettségiük előtt már kicsit elegem lett, és megfogadtam: ha elballagnak, kibicajozom a munkahelyemre. Na, nem a camping-hungarikummal, de a Scott-ommal.

Aztán mindig közbejött valami. A bicajút egyre tolódott. De aug. 30 után nem volt hova tologatni. Ígyhát 6óra 20-kor lementem, felpumpáltam, és hajrá! Amit nem vittem magammal: pumpa-hál'Istennek, nem kellett. Térkép. Powerade. Nyeregtáska. Helyette hátizsák. Két óra után szakadt le a vállam. Végül a vállpántot rátekergettem a csomagtartóra és becsatolgattam. Nem vittem bélelt bicajosnadrágot és a nyereg is totál kemény volt. Arra is rájöttem, hogy az Always sensitive nem szenzitív. Csak én lettem az tőle. Hiperszenzitív.

A szováti út megtalálása maga is hosszas küzdelem volt Debrecen kies útjain. Utána forgalom nem volt ugyan, de a széle olyan, mint a patchwork-takaró. Aszfaltból és kátyúból. Mire a faluig értem, ahonnan jó volt az út, elátkoztam az összes útkezelő vállalatot. Pedig ha lehetett, középen mentem.

Eztán, megszabadulva a kátyútól, és egy alkalmas helyen a nonsensitive betéttől egész kellemes lett a táj. Míg keresztúthoz érkeztem: Földes vagy Kaba? Hol egy térkép? Egy GPS? Vagy egy rőzseszedő anyóka? Emlékeimre hagyatkozva K. felé indultam, bízva abban, hogy nem érinti a 4-es főutat.

Az eredeti elgondolásban egy kellemes pancsolás is szerepelt a Keleti-főcsatornában, de ez a programpont az esőre álló idő, a mocsatos víz és a fürdőruha teljes hiányára való hivatkozás miatt kimaradt. Az esőre állás hamarosan elhagyta a második szót a kifejezésből, és istenesen szakadni kezdett. Tekertem. Ember alig, de az is mind engem szánt. Eltekertem egy álló kocsi mellett- három kigyúrt, kopaszra borotvált úr ült benne. Mit kerestek erre? A lányaik a négyesen sétálgattak! Jól megnéztek. Hálát rebegtem a szakadó esőnek. Szó szerint megúsztam.

Kaba után újra szép idő lett. Maradék kajámat eltüntettem, és vígan nekivágtam Bárándnak. Vagy arra megyek, vagy a négyesen. Más út nincs. Víg kedvem a 42-ig tartott. Az első, Romániából (Ártánd) Ladány felé dübörgő kamion után megértettem, mért óvtak a kollégáim annyira ettől az úttól. Tilos is rajta bicajozni.

A sárrétudvari leágazóig bírtam idegekkel. Ha jött egy kamion, lementem az út menti kavicsra. Mountain bike-kal nem nagy kunszt. De a leágazó után beszűkült a kavicságy. Arrébb volt egy kis földút, de ott az eső miatt minden totál sár volt (néprajzilag ez a terület a Sárrét. Miért?)

Tehát az utolsó 2 kilit- toltam. Még így sem volt semmi a sok teherautó. Egy centit nem mentek beljebb!

A kollégáim ismét jól szórakoztak, amikor sárosan, tönkreázva beértem a suliba azt a kérdést feszegetve: "De hogy tudnak a pasik biciklizni?"

Szerencsére nem voltak még bent sokan...

Ha a következő osztály az agyamra megy, valami mást találok ki, hogy kibírjam velük érettségiig. Ez az útvonal egészen jól futhatónak tűnik...