Szóval MARATON!

42.197 méter (anyám, milyen sok; kislábú, alacsony futónak lehet több lépés, mint ahány méter)

Íme, akkor a krónika:

Már szombaton lementünk, hogy ne fáradtan kelljen nekilódulni a futásnak. Megálltunk Balatonfüreden technikai szünetre, meg lesétáltunk a partra megnézni Bujtor István szobrát.

Délután sikerült is elérnünk a szállásunkra (Erika Panzió Keszthely: Családias panzió, kevés szoba, ezáltal nincs tömeg, kedves tulajok. Jövőre is hozzájuk jövünk, ha erre járunk, ajánlom mindenkinek, 800m-re van a rajttól)

Majd rajtcsomag átvétel, gombócparti (8 gombóc mindenkinek, mi vagyok én, hogy ennyit megegyek egyszerre, meg nem is vagyok oda érte, inkább tésztaparti lett volna), majd miután ezt a kaját lesétáltuk, lent a mólón lévő kajáldák egyikében megettünk egy-egy hekket.

Miután jól bekajáltunk vissza a szállásra, és próbáltunk pihenni, aludni. Sajnos a szállodában lakó „kedves” vitorlások némi alkohollal, és hangzavarral csak éjjel értek vissza a szállásra. Naná, hogy felébredtünk. De egyébként egész jól aludtam, annak ellenére, hogy már eléggé izgatott voltam.

Reggel kevés reggeli, ha már fizettünk érte, majd a szobában megettem az otthonról hozott saját palacsintát, amit a hosszú futások előtt szoktam enni (ugyanis laktózérzékeny vagyok, nem mindegy mit eszek).Összekészültünk és irány a verseny helyszíne. Közös fotó egy másik Haraszti futóval, és lassan eljött a rajt ideje, ami úgy 5 percet csúszott (csak, hogy kellőképpen ideges legyek mire elindulunk). Már ekkor elég magasra szaladt a hőmérő higanyszála, tudtunk, hogy így még nehezebb lesz a futás.

Mindjárt a rajt is emelkedő, egészen be a kastélyparkig, majd egy egész jó kis lejtő következett, mire közelebb értünk a parthoz, ahol egy jobbos kanyarral elindultunk Gyenesdiás felé. Frissítők két kilinként (víz, izo, banán, szőlőcukor, citrom, kedves segítők). Az út egész futható volt, majd úgy az ötödik kili környékén egy balos kanyar után elég rossz aszfalt következett. Visszatérve innen a kerékpárútra, majd a partra vezetett az út. Ezután a Helikon park érintésével, egy jó kis meredek emelkedővel értünk a kör végére. Mérésünk szerint egy körben 99m volt a szint. Ebből kellett nekem négyet megtenni.

Az elsővel nem volt semmi gond, lazán 6:56-os tempóval letudtuk. De a levegő hőmérséklete emelkedett, mi pedig lassulni kezdtünk. Minden frissítőnél locsoltuk magunkat, meg ittunk (bár az utolsó körre már nagyon utáltam mindenféle enni és innivalót). Sok helyen a helyiek raktak ki lavórban vizet, egy helyen pedig egy középkorú férfi kiült az út szélére egy slaggal és locsolt minket. :) De még csak egyszer sétáltunk bele a második körbe (a frissítőkön kívül). A sebességünk a levegő hőmérsékletének emelkedésével fordított arányban volt (2. kör 7:38). Tamás jobbra el a befutófolyosón, én pedig tovább egyenesen, bár már kevésbé lelkesen nekivágtam a verseny harmadik és egyben számomra legnehezebb körének. Sajnos a térdem miatt a lejtőket is sétálnom kellett, mert elég meredekek voltak (legalábbis a körök elején lévő). Tamás miután visszament a szállásra, kiállt az út szélére, hogy biztasson, szurkoljon. (Egyébként a szurkolók elég sokan voltak, és mindenkit biztattak, bár az utolsó körömre elfogytak). A futásomat egyre többször váltották fel sétaléptek. Bár ezek felértek egy lassabban kocogó tempójával, és jobban haladtam velük, mint a futással. De azért lassan, de biztosan haladtam előre, sajnos már többnyire egyedül, és így elég nehéz előrejutni (látszik, hogy keveset futottam mostanában egyedül). Itt már párszor megfordult az agyamban, hogy a kör végén kiszállok, mert egyre melegebb lett.

De inkább az egyedüllét zavart, mint a meleg. Mire leértem a mólóhoz, Tamás már várt és végigkísért a kör maradék részén (3. kör: 8:11). Úgy voltam vele, ha kiengednek, megyek, amíg birok, aztán, ha végképp nem megy, kiszállok. Az utolsó kör első felét inkább gyors sétában tettem meg (már csak a nordic walking bot hiányzott a kezemből). Még a kör elején bevettem egy fájdalomcsillapítót, hogy a térdem végig kibírja. Tamás újra csatlakozott hozzám, hogy segítsen (ha Ő nincs, a kör felénél feladom). 35 kili környékén kezdtem el hisztizni, hogy én nem megyek tovább, elegem van az egészből, én leülök az út szélére és ottmaradok. Ez úgy három kilin keresztül eltartott, a frissítők sorra zártak be, de mindenhol kaptam még vizet (azonnal ugrottak, hogy adjanak frissítőt, ők ugyanis úgy tudták, hogy már nincs kint futó, pedig mint kiderült még volt két ember mögöttem). Utolsó reményként elkezdtem szőlőcukrot enni (tudni kell rólam, hogy ilyeneket nem tudom megenni hányingerem lesz tőle). Innen már olyan gyorsan sétáltam, ahogy bírtam, Tamás ki is állt, mert nem bírt követni (tuti nagyon elfáradt, a félmarcsiján kívül még jött egy egész kört, meg még egy kicsit velem. Olyan 33 kilit tett meg a futásával együtt).

Végül 38 kili körül új erőre kaptam, bíztattam magam, hogy most már úgyis beérek (de tuti idegroncs leszek, ha nem kapom meg az érmemet). Már mindenhol jártak az autók, alig lehetett látni, hogy merre kell futni, de ahol még volt rendőr azonnal megállította a forgalmat, hogy átfuthassak). Az utolsó két kilit szinte végig futva tettem meg, még az emelkedőt is (na, jó ez nem futótempó, de gyorsabban haladtam, mint a sétálók). Már javában tartott az eredményhirdetés, amikor befutottam a célnak nevezett színpadra, úgyhogy kaptam egy szép tapsot a jelenlévőktől (4. kör: 8:40). És megkaptam méltó jutalmamat a maratonért, az érmemet a nyakamba. Szerencsémre befutókép nem született rólam, mert az önműködő fényképezőgépet addigra leszerelték. Átvettem a befutócsomagomat, meg Tamásnak egy jó nagy pohár alkoholmentes sört, és lerogytam a legközelebbi árnyékban lévő padra, és megvártam, míg Tamás odaért. Miután kissé magamhoz tértem, elmentünk gravíroztatni, és ettünk egy-egy fagyit (ilyen jól még sosem esett a fagyi). Majd visszavánszorogtam a szállásra pihenni.

Verseny előtt Verseny után

Este még lementünk a partra megvacsorázni (jó kis sültoldalast ettem sült krumplival). Éjjel nem sokat aludtam, valószínű túlságosan fáradt voltam, ilyenkor sose tudok aludni. Reggel egy gyors kaja, és séta után elindultunk haza, hogy még elkerüljük a dugót.

Nagy köszönet Tamásnak, hogy nem hagyta, hogy feladjam, hozta nekem a kalapácsot, hogy leverjem a maratoni falat. KÖSZÖNÖM DRÁGÁM!

És köszönöm nektek, hogy mindig volt egy jó szavatok hozzám. A második kört nektek futottam, ahogy a kép is bizonyítja! :)

Csak lassan kezd leülepedni ez az egész. Még mindig nehezen hiszem el, hogy végigcsináltam.