Börzsöny Vulkántúra

Királyréten, az indulás előtt percekig azon tipródtam, hogyan is öltözzek. Nem volt hideg, de a hegyek lábánál lévő és a fentebbi időjárás közt jelentős eltérés lehet (és, mint tudjuk, a Börzsöny nem viccel), így a melegebb, téli kimenő mellett döntöttem, s nem is bántam meg. A mai futás társasági program volt, kilencen vágtunk neki a hegyeknek, hogy lehetőleg együtt haladva teljesítsük a maratoni távot.

Királyrétről indulva kisebb dagonya fogadott minket, ami a Vasfazék-völgynél már keményre fagyott talajba ment át. Szép egyenletes futással kezdtünk, tisztelve az emelkedőket. A Nagy-Hideg-hegy előtt fehérbe öltözött táj ünnepi hangulatot varázsolt, s tényleg, ez a túrafutás egyfajta ünnep volt a városi hétköznapok után. A turistaháztól Csóványosig meg is maradt a táj havasnak, s ahogyan a hegyről ereszkedtünk lefelé, úgy barnult vissza késő őszbe. Még Csóványos előtt, a Szabó-köveknél "kellemes" nyugati szél vágott az arcunkba, kissé zsibbasztó élményként. Itt azért a fagypont alatti hőmérséklettel ötvözve igencsak barátságtalan arcát mutatta a Börzsöny. A kilátóba felkapaszkodtunk, de fél perc elég volt fönt a szélből. A lefele ösvényen kissé meglódult a társaság, hogy aztán gyorsan fel is kapaszkodjunk a Magosfára. Itt nem volt már hó, de a szél fütyült rendesen. Ilyenkor örül igazán az ember, hogy ott a feje a fülei közt.

A Fekete-völgyi patakátkelés is izgalmas volt (bármennyire is drukkoltunk egymásnak, végül egyikünk sem esett bele), s az itteni ellenőrző pont után következett a következő emelkedős rész, melyben a Salgóvár (701 m) és a Magyar-hegy (702 m) is benne foglaltatik. Alapjában vidám volt a társaság, sokat ugrattuk egymást és jó néhány embert, akikkel útközben találkoztunk. Mivel a fekete-völgyi pecsételésnél azt mondták, hogy a meleg tea csak a Magyar-völgyben vár minket, mi logikusan minden domb és hegy tetején kerestük a frissítőt. Így tettünk a következő ellenőrző ponton, Salgóvárnál is, ahol a személyzet készségesen útbaigazított bennünket, hogy a patak melletti pontnál tényleg ott vár minket a Kánaán. Itt már jó páran kezdtünk zöldülni, ezért előkerültek az elsősegély ételek is. A pontőrök kutyája ismét igazolta azt a természettudományos megfigyelésemet, hogy az ebek nem szeretik a fügét…

Kis lejtőt követve érkeztünk a Magyar hegyre, majd ezután hosszú és lendületes ereszkedést végén értünk a Magyar-völgybe, ahol fantasztikus teával és puha vajas kenyérrel kényeztettek minket. Természetesen a jókedvünk itt is megvolt, így megkérdeztem a pecsétőrtől, messze van-e még a Magyar-völgy. Először csak nézett rám, de aztán ő is és a társa is elkezdett nevetni…

Miután jól feltankoltunk teából és kenyérből és csokiból, szép egyenletesen elindultunk a szép egyenletesen emelkedő szekérúton. Aztán egyre csak emelkedett, emelkedett… A vörös kereszt jelzés (melyet szerintem nem véletlenül választottak erre az emelkedőre!) felvitt minket az égbe, aztán egyszer csak ott találtuk magunkat a Nagy-Hideg-hegyen ismét. A bélyegzés után egy kis pihenőt követve elkezdtük a hosszú ereszkedést Királyrétre, egy kis közbülső megállóval a taxi turistaháznál. A csapat ekkorra már négy főre olvadt, három sorstársam nagyon belelendült a futásba, így nekem is szednem kellett a lábam, hogy tudjak velük maradni. Nem mondom, a végén jólesett beérkezni a turistaszállóba. Jó túra volt, szép tájakkal, az ellátás is megfelelt nekem. És eddig még nem volt vulkános kitűzőm J