Az utóbbi hetekben teljesen elvesztettem a futás örömét. Katonás szigorral edzettem magam, és közben elfelejtettem, hogy én elsősorban azért csinálom ezt, mert szeretek futni. Vagy legalábbis szerettem / időnként szeretek / szeretni fogok még valaha. Szerintem a maraton hajszolása is közrejátszik. Amíg csak mitikus ködbe vesző, nagyon távoli ábránd volt, nem zavart be, de attól kezdve, hogy úgy éreztem, záros időn belül teljesíthető, szörnyű hajcsárrá vált a képzeletemben. Viszont a maraton az meg kell. Merthogy a félmaraton az már nem kihívás. 21 kilométert bármelyik nap teljesítek, beképzeltség nélkül mondom.

Szóval nagyon megzuhantam. Egy hétig egyáltalán nem is futottam. Az is benne volt/van, hogy a tavasz beköszöntével kezdtem úgy érezni, hogy túl sok mindent be kell áldoznom a futásért. Nem edzek mindennap, de nálam ez úgy van, hogy ha nem edzek éppen, akkor a kötelezően megoldandó egyéb feladatokkal foglalkozom, tehát nem úgy, hogy egyik nap futunk, a következőn meg lazulunk... Baromira hiányoznak a fagyizós esti séták a városban, az egésznapos döglés a strandon, a pizzavacsorák és a hajnalig tartó tivornyák. No meg szeretnék a lányommal is több időt tölteni, mert tök jó fej kölyök.

Ezek és más okok eredményezték, hogy fejjel előre beleestem abba a fekete lyukba, amiből még mindig alig tudok kikecmeregni.

Viszont pont az utóbbi hetekben volt néhány szép hosszú futásom 20 km fölött. Már írtam itt korábban a vándorösztönömről, arról a mániámról, hogy mennem kell valahová. Na ezt ötvöztem a motivációs fekete lyukkal és két megoldás jött ki belőle: 1. elfutok valamerre tizenvalahány kilométert azzal, hogy onnan haza is kell jönni, ergó nincs más választásom, mint futni 2. elutazok valahová, ahonnan haza kell jutni. Ezzel a két módszerrel jártam már Deszken, Sándorfalván és Újszentivánon. Ma Hódmezővásárhely került sorra.

Hajnal 4-kor keltem (ezt is az utóbbi időben fedeztem fel, hogy milyen előnyei vannak a korán kelésnek. Hihetetlen, de nemrég még minden alkalmat kihasználtam, hogy délig alhassak), mosdás, smink (ez nem maradhat el soha), öltözés (adidas forrónadrág + póló), útravaló összekészítése (fél lityi víz + pénz), fáslizás (jobb térd), macskaalomcsere, aztán uzsgyi. Kis didergés a buszmegállóban, a buszvezető végigmér ("Nem lesz rövid az a nadrág?" "Nem.") Ekkor kezd az egész esztelenségnek tűnni, meg amikor látom, hogyan suhannak el mellettünk hipp-hopp a kilóméterek, amiket nekem majd futva kell megtennem, és amikor a saját szememmel látom végre, hogy bakker, télleg nincs Szeged-Algyő bicikliút... Mit keresek én itt???? A fülembe dugom az ősrégi Simple Minds válogatásomat, és lassan-lassan enged bennem a feszkó.

Félóra múlva befutunk a HMVhely buszállomásra. Pisi, itt senki se csodálkozik a hiányos öltözékemen, aztán megindulok abba az irányba, amiről úgy érzem, hogy nagyjából visszafelé van. Szerencsére nem tévedek el. Hamarosan kiérek a városból, rá a szuper bicikliútra, a nap is kisütött már, és akkor megint rám jön az, hogy mi a f@xt akarok én ezzel? meg a para  (ez túl hosszú, soha nem érek a végére, nem fogom bírni, rosszul leszek, lebénulok, szomjan halok, összeaszalódok a napon...). Közben meg az van, hogy a szervezetemnek semmi baja nincs ezekkel a hosszú futásokkal, ez nyilvánvaló. Nem mondom, hogy könnyű, de ha csak a testemre hagyatkozhatnék, akkor semmi hiba nem lenne, ebben majdnem százszázalék biztos vagyok. Megint eszembe jut az, ami minden futásomat kísérti mostanában, hogy bárcsak otthon hagyhatnám a fejemet! Mennyivel könnyebb lenne!

Ilyenkor a legelemibb dolgokra való koncentrálás segít csak: tudatosítani magamban, hogy nincs más választásom (visszafelé nem megy busz szombaton, he-he-he), és nincs más dolgom, mint futni: egyik lábat a másik után. Rém egyszerű képlet.

Fogynak a kilóméterek. Röhelyesen lassúnak érzem magam, és az is vagyok (6:15 + kilométerek). Lassan Algyő magasságába érek és végre iszom. Tegnap óta kínzom magam azzal, hogy Algyőtől a gáton vagy az úttesten fussak-e, most végre letehetem ezt a dilemmát, az úttestet választom. Főképp azért, mert nincs elég vizem, és az úttest mellett vannak benzinkutak, vendéglők, a gáton meg nincsenek, bár a lelkem mélyén tudom, hogy úgyse fogok megállni. Meg azért is, mert a gáton nem tudom mérni a távot. De nem gáz, mert még kicsi az autóforgalom. Már két órája futok és még mindig nem értem be Szegedre. Viszont azt érzem, hogy a felvett tempóm nagyon kényelmes, még órákon át tudnék ebben a tempóban futni. Észreveszem, hogy elhagytam az ezrest, amit vízre meg miegyébre hoztam magammal. Fasza. Végre feltűnik a zöld tábla, innen már csak pár kilométer. Gyorsítani próbálok, de nem megy. Végül egy brutális 2 és fél órás idővel megérkezek a házunk elé. Meglepően frissnek érzem magam, menne a holnapi rakparti futás is, ha nem kéne elutaznom. Krémet kenek a lányom szúnyogcsípéseire, ragtapaszt teszek a plezúrra a térdén, aztán irány a tus!