Páran (ketten…) már érdeklődtek, hogy mi van velem, és én is akartam már beszámolót írni, mert egyrészt azt hiszem, hasznos lehet annak, aki ne adj’ isten ilyen műtéten kénytelen átesni (nekem is jól jött volna), másrészt, mert keringenek olyan infók a neten, amik nem felelnek meg a valóságnak vagy legalábbis az én tapasztalatom alapján határozottan tudom őket cáfolni (pl. hogy hetekig nem szabad az operált lábra ráállni, kezdetben éjjel-nappal térdrögzítőt kell viselni, stb.)
Január 3-án műtöttek. A műtét egy szűk óráig tartott. Nálam azt a szalagpótlási technikát alkalmazták, amikor a Patella-ínből vágnak ki egy kb. 10 centis índarabot a két végén egy-egy csontblokkal, és ezt az ún. graftot két furaton keresztül befűzik a térdízületbe, majd a két végét csavarokkal rögzítik. A youtube-on remek videókat lehet találni erről az eljárásról. Aki ilyen műtét előtt áll, javaslom, ne nézze meg!!!! Bár én se tettem volna…
Stroke-os múltam okán az aneszteziológus nem javasolta a gerinctövi érzéstelenítést. Amúgy is műtöttek már lokális érzéstelenítésben (mandula), gerinctöviben (császármetszés), meg is beszéltük az aneszteziológussal, hogy mivel egyszer élünk, épp ideje kipróbálni az altatást is. Az altatástól halálosan rettegtem (nem akartam statisztika lenni), de minden simán ment. Csak a morfium beadása volt rossz (nehézlégzést okozott nálam, ami nagyon ijesztő volt, de pár mp után elmúlt, amikor belém toltak vmi másik szert). Egyébiránt az altatás tényleg olyan, mint mondják: az egyik pillanatban még tudsz magadról, a következőben meg teljes filmszakadás. Miután magamhoz tértem, fél óra múltán már telefonáltam (érdekes, hogy állítólag lassú volt a beszédem, de én meg úgy éreztem, hogy hadarok és hipersebességgel száguldanak a gondolataim, sztem be voltam tépve), három óra múltán pedig már ettem-ittam. Szóval semmi kábaság, se émelygés. Körülöttem szinte minden frissen műtött hányt.
Az aneszteziológus előre szólt, hogy ez egy fájdalmas műtét, és kérdezte, hogy „szúrjanak –e blokkot”, amíg alszom. Ez azt jelenti, hogy a combideget ultrahangvezérléssel ideiglenesen lebénítják, így egy ideig (6-12 óráig) az ember nem érez fájdalmat. Hát nem tudom, mekkora fájdalmaim lettek volna, ha nem csinálják ezt meg, de kb. 1 óra múlva elég határozottan el kezdett fájni a lábam. 10-es skálán 2-es fájdalommal kezdte, aztán percek alatt felkúszott 7-esre, de (ekkor még) kaptam fájdalomcsillapítót. (Csak másnap derült ki, hogy az operáló orvos elfelejtette kiírni nekem a fájdalomcsillapítót, így csak külön kérésre kaptam, nem adták a nővérkék automatikusan, mint a többi operált betegnek. Tanulság: mielőtt elaltatnak, emlékeztesd az orvost, hogy ne felejtse el neked kiírni a műtét utáni fájdalomcsillapítót!)
Az altatást átvészeltem, ezután jött a következő mumus: az ágytál. Stroke-os napjaimból tudom, hogy képtelen vagyok használni az ágytálat, de azért próbálkoztam. Fél éjszakát töltöttem rajta félig ülő, félig fekvő testhelyzetben, de néhány nyomorúságos cseppen kívül semmit nem bírtam produkálni bele. Reggelre már annyira kétségbe voltam esve, és annyira kellett pisilnem, hogy a katéterbe is simán beleegyeztem volna, de ekkor szerencsére jött a dokim (aki elfelejtette kiírni a fájdalomcsillapítót), és szólt, hogy nyugodtan kimehetek a vécére, persze ha tudok. Azt is mondta, hogy rá szabad állni a lábamra. Kértem egy járókeretet, és attól kezdve kijártam a mosdóba pisilni, mosakodni. Ha kellett, ráálltam a lábamra, ami persze borzasztó fájdalmas volt, de legalább tudtam, hogy nem tudok árteni neki. Egyébként egy sima fáslival tekerték be combig a műtét után, szóval szó sem volt térdrögzítőről.
Folyt. köv.
Az altatás szerintem sem akkora ügy :-) Hogy szabad-e rögtön terhelni és kell-e rögzítő talán az adott esettől függ....
Köszi, hogy leírtad, remélhetőleg sose lesz szükségünk az infókra. Türelmet a gyógyuláshoz!