Sziasztok! Tegnap volt egy rémes "edzésem". 20 km-t terveztem, de 7.5 km-nél megálltam, hogy igazítsak az mp3 lejátszómon, és aztán nem bírtam folytatni. Visszafordultam és sétálva-futva mentem haza. Végül is 15 km-t tettem meg, amiből 10.6-ot futottam.

Sajnos hetek óta x@rakodik a jobb térdem, emiatt futás közben fáj a jobb forgóm is. A térdem nem fáj konkrétan, csak "érzem". Olyan picit instabil, mintha ki akarna menni a helyéből.

Elég kimerültnek érzem magam, de vasárnap félmaraton. Már 2x megvolt versenyen és többször edzésen is, de nem tudom, hogy kihagyhatom-e ezt a megelőző hetet. Merthogy szívem szerint most ezt tenném...

Szerintetek minek van több értelme most: pihenni és gyűjteni az energiát vagy folytatni az edzést ezen a héten?

Csaknem öt hónap telt el a stroke óta (továbbra sem tudom leírni azt, hogy a "sroke-om", és ez, asszem, jól árulkodik az egészhez való viszonyomról), és úgy érzem, ideje - mint valami csata után - számot vetni a veszteségekkel.

Először is egy globális helyzetértékeléssel azt mondhatom, a veszteségek - látszólag - minimálisak. Igaz, a mosolyom már sohase lesz a régi: vigyorgáskor a szám bal sarka egy leheletnyi lemaradással követi a jobbat, a bal szemem se hunyorodik olyan szűkre, mint a jobb, aminek megvan az az előnye, hogy a bal szemem körül kisebb az esély a szarkalábak kialakulására. Azt hiszem, most már meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy a bal kezem gépeléskor néhány random billentyű lenyomásánál többre nemigen lesz alkalmas, és a jobb hónaljam már sose lesz olyan szép simára borotválva, mint a jobb. Még mindig bosszant, hogy hajmosáskor, amikor  a jobb kezemmel tartom a tust  a fejem fölött és a bal kezemmel mosnám/dörzsölném a hajamról a sampont, jobb híján mindig a "bénázás"(de találó szó!) jut eszembe, ami általában azt eredményezi, hogy megcserélem a tust a kezemben és a béna balban tartva egészen a bugyiig eláztatom magam. Nem véletlen az sem, hogy a jobb térdem sokkal hajlamosabb lett a sérülésre, és ma futás közben kifejezetten idegesített, ahogy a jobb karom energikusan előre-hátra lendült, miközben a bal szinte észrevétlenül lapított az oldalam mellett.

Mentálisan, azt hiszem, túltettem magam az egészen. Igazából a tavaly májusi ujjtörésem, amikor 5 hétig könyékig érő körkörös gipszbe voltam zárva, sokkal jobban megviselt, mint ez a kis agyi katasztrófa. Sorra hallom mindenkitől, hogy milyen szerencsés voltam, és ezt általában valami általam ismeretlen személy tragikus kimenetelű stroke-története követi. Ilyenkor mindig feszengek, mert nem érzem magam "szerencsésnek". Azt hiszem, ehhez az kellett volna, hogy valós veszélyben érezzem magam. Az intenzív osztályos zárójelentésemen ez áll: mortalitási rizikó: 4,4%. Ez még ma is kijózanít és elámít. Miközben hisztérikusan csipogtak, sípoltak a rám kapcsolt életjelfigyelő masinák, és a szomszédos ágyon a néni szaturációja egész éjjel egyre csak zuhant, míg végül intubálni kellett, nekem soha egyetlen pillanatra komolyan meg nem fordult a fejemben az, hogy én meghalhatok. Nemcsak hogy nem azt gondoltam, hogy erre csekély az esélyem, hanem egyáltalán semmilyen esélyt nem láttam erre.

Furcsa, de később annál inkább erőt vett rajtam a halálfélelem. Amikor például először másztam fel arra a futópadra, amin rosszul lettem. Egy ideig kényszeresen figyeltem magam, hogy nem érzek-e valami rendelleneset. Tulajdonképpen még most is.

Azért vidám pillanatai is voltak az én úgynevezett lábadozásomnak. Például amikor először elmentem futni, miután kiengedtek a kórházból. Szerdán engedtek ki, vasárnap vágtam neki. Az első akivel a Tisza parton találkoztam, az intenzíves gyógytornász volt, aki a stroke utáni reggelen bénatornát tartott nekem az ágynál. Furcsán nézett. A második, akivel összefutottam még szintén a Tisza parton, az a fiatal neurológus volt, aki a zárójelentésemet megírta. Remélem, inspirálóan hatott rá, ahogyan az 5*2,3 cm-es elhalt agyterületemmel a folyóparton szaladgálok. Az orvosoknak elvégre szüksége van sikertörténetekre.

Az okokról azóta sem derült ki semmi. Személyes feltevésem az, hogy akkor szakadhatott le az a vérrög, amikor a férjem (még mindig nem ex... Sóhaj és fuck!) három nappal korábban két kézzel, tiszta erővel beleverte a fejem a falba. Ez kényelmes és megnyugtató feltevés, mert ez azt jelenti számomra, hogy nem valószínű, hogy újra előfordul a dolog, hiszen nem áll szándékomban többet összeállni olyan fickóval, aki dühében a fejemet a falba verdesi. Azért persze szedem az Aspirint.

A futás jó és még jobb. Sikerült permanensen 6 perc alá tornászni a kilométeridőmet. Ez talán nem tűnik nagy eredménynek, sokaknak ez evidens, de nekem kemény munkám van benne. A cél most az lenne, hogy 2 óra alatt teljesítsem a félmaratont három hét múlva, és teljesítsem a maratont hat hónap múlva. A félmaratoni cél szerintem meglesz, a maratonra még sokat kell készülni... de komolyan, mivel ne tudnék én szembe nézni, miután komplett féloldali bénulásból jöttem vissza és még mindig alive vagyok, sőt kicking?