A maratoni felkészülés kapcsán javasolták páran, hogy alkalmazzak pulzusmérést. Nem vagyok egy technokrata futó, de támogatok minden olyan módszert, ami segít az edzéseim objektív megítélésében, úgyhogy nosza, elkezdtem böngészni a webet. Pár napos kínálat-felmérés után a Timex T5G941-t választottam négy okból: 1. több, mint 700-an reviewzták az amazonon, és  90%-ban pozitívan 2. szinte mindenki kiemelte az egyszerű használatot. Ez számomra fontos, mert nekem nincs frusztrálóbb, mint amikor van egy 600 funkciós kütyüm, amin nem tudok eligazodni, és ennek következtében az alapvető 3 funkcióját se tudom használni. És utálom, ha a kütyüvel 300 oldalas használati útmutató jön. A telefonom is butatelefon nyomógombokkal.3. Akijelzője jó nagy. Erről csak annyit, hoyg elmúltam már 35… L 4. Húszezer ft alatt elérhető.

Szóval megrendeltem az órát, meg is kaptam már másnap, cakk und púder 15 ezerért. A fent leírtakban nem is kellett csalódnom, kb. félórába tellett megérteni a működését és beállítani. Futás közben is könnyen leolvasható, hogy mit mutat.

Az objektivitási szempont már más kérdés. Arra már előre figyelmeztettek, hogy olyan, hogy mindenkire érvényes max. és min. pulzus nem létezik, és hogy ezt nekem kell majd magamon kitapasztalnom. Azért megpróbálkoztam a közhálón forgó formulák segítségével belőni nagyjából legalább a max. pulzusomat, mert azt, úgy láttam, jóval macerásabb meghatározni, mint a minimumot. Nos, mint sokan előttem, én is rájöttem, hogy az összes számolgatós módszer egy baromság. Jó, akkor, mondom, próbáljuk ki a nehezebb utat.

Aznap este, hogy megjött az óra, elmentem futni fölszerszámozva. A pityegő pulzusmérő övvel a mellkasomon kicsit úgy éreztem magam, mintha a kardiológia intenzívjéről kaptam volna rövid eltávozást, vagy NASA bevetésre készülnék, de hamar megszoktam. 7-8 kili után nekifogtam, hogy meghatározzam a max. pulzusomat. Hát ez nem bizonyult olyan könnyűnek. Az edzesonline-on leírt módszert követve fel-alá futkorásztam a hídon vagy negyed óráig, de a pulzusom az istennek se akart 172-nél feljebb menni. Pedig az összes számolgatós módszer 180 feletti max. pulzust prognosztizált a számomra. Akkor úgy éreztem, hogy a maximumot hoztam ki magamból, visszanézve persze elképzelhető, hogy még többet ki tudnék hajtani magamból, de abban egész biztos vagyok, hogy ha belegebedek, se fogja elérni a pulzusom a 184-187-et, ami a legtöbb képlet szerint kellene legyen. Mindegy, hagytam a fenébe és hazamentem.
Miután feltételesen és átmenetileg hajlandó voltam elhinni, hogy a max. pulzusom 172, kiszámoltam az aerob stb. pulzussávokat. Annyit láttam az edzéseken, hogy jelenleg olyan 159 körüli pulzuson szoktam edzeni, ami 80-90%-ot jelent. Viszont az ajánlott 70-80%-os zóna olyan abszurd lassú tempót feltételezne, hogy azt inkább elfelejteném. Ha ilyen pulzussal tudok több mint 2 órát futni jelenleg, akkor szerintem semmi értelme erőltetni az 125-135 pulzusos edzést. Végül is csak a vasárnapi 20 km-es edzés utolsó pár száz méteres hajrájában érte el másodszorra is a pulzusom a 172-t.
A nyugalmi pulzusomat méricskélni viszont, bevallom, nagyon szórakoztató. A legalacsonyabb eddig 40 volt két egymást követő napon, de érzésem szerint megy ez még egy-két ütéssel lejjebb is. A probléma az, hogy ha csak annyit teszek, hogy felemelem a karomat, már akkor feljebb ugrik pár ütést.
Kíváncsi vagyok, vajon a maratonig (okt 7.) sikerül-e egyáltalán meghatároznom a számomra optimális edzéstartományokat, vagy vettem magamnak egy nem túl olcsó játékot megint.

Az utóbbi hetekben teljesen elvesztettem a futás örömét. Katonás szigorral edzettem magam, és közben elfelejtettem, hogy én elsősorban azért csinálom ezt, mert szeretek futni. Vagy legalábbis szerettem / időnként szeretek / szeretni fogok még valaha. Szerintem a maraton hajszolása is közrejátszik. Amíg csak mitikus ködbe vesző, nagyon távoli ábránd volt, nem zavart be, de attól kezdve, hogy úgy éreztem, záros időn belül teljesíthető, szörnyű hajcsárrá vált a képzeletemben. Viszont a maraton az meg kell. Merthogy a félmaraton az már nem kihívás. 21 kilométert bármelyik nap teljesítek, beképzeltség nélkül mondom.

Szóval nagyon megzuhantam. Egy hétig egyáltalán nem is futottam. Az is benne volt/van, hogy a tavasz beköszöntével kezdtem úgy érezni, hogy túl sok mindent be kell áldoznom a futásért. Nem edzek mindennap, de nálam ez úgy van, hogy ha nem edzek éppen, akkor a kötelezően megoldandó egyéb feladatokkal foglalkozom, tehát nem úgy, hogy egyik nap futunk, a következőn meg lazulunk... Baromira hiányoznak a fagyizós esti séták a városban, az egésznapos döglés a strandon, a pizzavacsorák és a hajnalig tartó tivornyák. No meg szeretnék a lányommal is több időt tölteni, mert tök jó fej kölyök.

Ezek és más okok eredményezték, hogy fejjel előre beleestem abba a fekete lyukba, amiből még mindig alig tudok kikecmeregni.

Viszont pont az utóbbi hetekben volt néhány szép hosszú futásom 20 km fölött. Már írtam itt korábban a vándorösztönömről, arról a mániámról, hogy mennem kell valahová. Na ezt ötvöztem a motivációs fekete lyukkal és két megoldás jött ki belőle: 1. elfutok valamerre tizenvalahány kilométert azzal, hogy onnan haza is kell jönni, ergó nincs más választásom, mint futni 2. elutazok valahová, ahonnan haza kell jutni. Ezzel a két módszerrel jártam már Deszken, Sándorfalván és Újszentivánon. Ma Hódmezővásárhely került sorra.

Hajnal 4-kor keltem (ezt is az utóbbi időben fedeztem fel, hogy milyen előnyei vannak a korán kelésnek. Hihetetlen, de nemrég még minden alkalmat kihasználtam, hogy délig alhassak), mosdás, smink (ez nem maradhat el soha), öltözés (adidas forrónadrág + póló), útravaló összekészítése (fél lityi víz + pénz), fáslizás (jobb térd), macskaalomcsere, aztán uzsgyi. Kis didergés a buszmegállóban, a buszvezető végigmér ("Nem lesz rövid az a nadrág?" "Nem.") Ekkor kezd az egész esztelenségnek tűnni, meg amikor látom, hogyan suhannak el mellettünk hipp-hopp a kilóméterek, amiket nekem majd futva kell megtennem, és amikor a saját szememmel látom végre, hogy bakker, télleg nincs Szeged-Algyő bicikliút... Mit keresek én itt???? A fülembe dugom az ősrégi Simple Minds válogatásomat, és lassan-lassan enged bennem a feszkó.

Félóra múlva befutunk a HMVhely buszállomásra. Pisi, itt senki se csodálkozik a hiányos öltözékemen, aztán megindulok abba az irányba, amiről úgy érzem, hogy nagyjából visszafelé van. Szerencsére nem tévedek el. Hamarosan kiérek a városból, rá a szuper bicikliútra, a nap is kisütött már, és akkor megint rám jön az, hogy mi a f@xt akarok én ezzel? meg a para  (ez túl hosszú, soha nem érek a végére, nem fogom bírni, rosszul leszek, lebénulok, szomjan halok, összeaszalódok a napon...). Közben meg az van, hogy a szervezetemnek semmi baja nincs ezekkel a hosszú futásokkal, ez nyilvánvaló. Nem mondom, hogy könnyű, de ha csak a testemre hagyatkozhatnék, akkor semmi hiba nem lenne, ebben majdnem százszázalék biztos vagyok. Megint eszembe jut az, ami minden futásomat kísérti mostanában, hogy bárcsak otthon hagyhatnám a fejemet! Mennyivel könnyebb lenne!

Ilyenkor a legelemibb dolgokra való koncentrálás segít csak: tudatosítani magamban, hogy nincs más választásom (visszafelé nem megy busz szombaton, he-he-he), és nincs más dolgom, mint futni: egyik lábat a másik után. Rém egyszerű képlet.

Fogynak a kilóméterek. Röhelyesen lassúnak érzem magam, és az is vagyok (6:15 + kilométerek). Lassan Algyő magasságába érek és végre iszom. Tegnap óta kínzom magam azzal, hogy Algyőtől a gáton vagy az úttesten fussak-e, most végre letehetem ezt a dilemmát, az úttestet választom. Főképp azért, mert nincs elég vizem, és az úttest mellett vannak benzinkutak, vendéglők, a gáton meg nincsenek, bár a lelkem mélyén tudom, hogy úgyse fogok megállni. Meg azért is, mert a gáton nem tudom mérni a távot. De nem gáz, mert még kicsi az autóforgalom. Már két órája futok és még mindig nem értem be Szegedre. Viszont azt érzem, hogy a felvett tempóm nagyon kényelmes, még órákon át tudnék ebben a tempóban futni. Észreveszem, hogy elhagytam az ezrest, amit vízre meg miegyébre hoztam magammal. Fasza. Végre feltűnik a zöld tábla, innen már csak pár kilométer. Gyorsítani próbálok, de nem megy. Végül egy brutális 2 és fél órás idővel megérkezek a házunk elé. Meglepően frissnek érzem magam, menne a holnapi rakparti futás is, ha nem kéne elutaznom. Krémet kenek a lányom szúnyogcsípéseire, ragtapaszt teszek a plezúrra a térdén, aztán irány a tus!