Az alábbiakban első maratoni élményemet és a maratoni felkészülésemet szeretném megosztani veletek.

Elöljáróban annyit, hogy én azt gondolom, hogy a maraton minden futónak kötelező. Biztosan sokan nem értenek ezzel egyet. Én csak azt tudom, hogy amikor az első tétova köröket tettem a 600 méteres pályán, már megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy én egyszer maratont fogok futni.

Később a maratonra úgy gondoltam, mint évek munkájának a megkoronázására, és lényegében annak is bizonyult, bár kissé másképp, mint akkor gondoltam.

A 27. Spar Budapest maraton már jó ideje szerepelt a terveim között, de egészen júniusig nem mertem nevezni rá, mert nem gondoltam, hogy eléggé felkészült vagyok. Amellett, hogy elváltam, és volt egy súlyos egészségügyi problémám (erről másutt), összevissza futogattam az előző egy évben. Edzéstervem tudatosan nem volt. Nézzük hát hogyan is nézett ki számokban ez a maratont megelőző futóév a lá Gabocz: Általában hetente 3-szor edzettem. Maximum ötször, de hétszer soha. A havonta futott kilométereim száma 2012 januárjától szeptemberig (a maraton időpontja 2012. október 7. volt) egyenletesen emelkedett 140-től 190-ig, de soha nem érte el a 200 km-t (a max.193 kmvolt júniusban és júliusban). Az egy hét alatt futott kilométerek száma egyszer sem érte el a 60-at. A legtöbb56,3 kmvolt 2012. július 4. hetében. A maratont megelőző 12 hónapban összesen 1851 km-et futottam. 

Semmiképpen nem állítom, hogy én bárki számára követendő példa lennék. Sőt, úgy gondolom, hogy én az abszolút MINIMUMOT teljesítettem azok számára, akik maratont akarnak futni, ezért remélem, hogy sok első maratonjára készülőnek segítek, ha közzéteszem a tapasztalataimat. Fontos, hogy én akkor kezdtem el a maratoni felkészülést, amikor már készségszinten ment a félmaratoni táv. Senkinek nem ajánlanám ma sem, hogy azelőtt kezdjen el maratoni ábrándokat dédelgetni, hogy azt érezné, hogy egy félmaratont bármikor, bármilyen körülmények között le tud futni. Akár ha álmából felébresztik, akkor is. Ez az abszolút alap. A felkészülés során is célom volt (és teljesítettem is), hogy átlag havonta kétszer lefutottam egy-egy félmaratont.

Az első legértékesebb tanács, amivel a felkészülésem során találkoztam az volt, hogy egy futó egyetlen egyszer teljesített 30 km-es edzése garantálja a maratonon a célba érést a szintidőn belül. (Még egyszer szeretném leszögezni, hogy én nem akartam időt futni az első maratonomon, a célom „csak” a teljesítés volt, így ez a tanács is azoknak szól, akiknek az első maratonjukon a puszta teljesítés a cél.). Az egész felkészülés alatt mindössze 3 db 30 km-t elérő edzésem volt (igaz, az utolsó verseny volt, de én azt is inkább a felkészülés részének tekintettem): az első 2012 júniusában (3 hónappal a maraton előtt), az utolsó (1. Paksi atomfutás) pedig 2012.09.15-én, három héttel a maraton előtt. Először ez utóbbi teljesítése után hittem el, hogy meg tudom csinálni a maratont.

Első maratonjára készülő barátnőmmel beszélgetve fogalmazódott meg bennem, hogy a maraton lényege nem annyira a maraton maga, hanem a felkészülés. Még a fenti „extralight” felkészülés is rengeteg energiát és időt emésztett fel. (Hozzáteszem, hogy én már csaknem húsz éve futok kisebb-nagyobb távokat, több-kevesebb rendszerességgel. Úgy saccolom, a maratont megelőzően összesen 8-10 000 km-t futhattam) Októberre, mire a maraton eljött, már végtelenül fáradt voltam. Nem is bírtam semmiféle lelkesültséget érezni, amikor a rajthoz álltunk. Csak nagy testi-lelki kimerültség volt bennem, meg valami lemondásféle, hogy ha már idáig eljöttem…

A második legértékesebb tanács az volt, hogy a maraton nem egyenlő két félmaratonnal. A maratonon a félmaratoni táv elérésénél iszonyúan elkezdtem savasodni, és még ott volt előttem egy újabb félmaraton! Szóval nem arról volt szó, hogy oké, az első félmarcsi megvan, akkor most frissen, gyorsan álljunk neki a következőnek, és meg is van az egész.

Ráadásul a25 kmfeletti edzéseken (nem sok ilyen volt…) sikerült beszereznem egy makacs sérülést: a bal bokám belül elkezdett fájni, míg végül már a puszta sétálás is fájdalommal járt.

Tudtam, hogy ez a maratonon is jelentkezni fog, így a barátnőmtől kölcsönkapott futópóló zipzáros zsebébe elrejtettem két 50 mg-os Cataflamot. Az elsőt 20 km-nél vettem be az első lelki megzuhanással egy időben, a másodikat egy órával később. Az első megzuhanás azzal volt összefüggésben, hogy úgy éreztem, elfáradtam, savasodni kezdtem, ráadásul a bokám is elkezdett fájni, és még több mint a fele hátra volt. Ekkor kellett bevetnem a hosszúfutások során kidolgozott lelki technikákat. Nálam a legjobban az vált be, hogy alkudozni kezdek magammal. Alkut kötöttem magammal, hogy valahogy elmegyek 30 km-ig, és ott majd újra felmérem a helyzetet és az alapján eldöntöm, hogy folytatom-e vagy feladom. Ekkor lélekben feltétel nélküli engedélyt adtam magamnak, hogy feladjam a versenyt, amennyiben 30 km-nél úgy látom, hogy nem megy tovább. Ez az önmagamtól kapott engedély a feladásra hatalmas megkönnyebbülést hozott, és azt hiszem, jelentős része volt abban, hogy végül célba értem. Valamivel28 kmelőtt ismét óriási érzelmi megzuhanásom volt. Eljött az a pont, amikor fizikailag teljesen jól éreztem magam, de egyszerűen az agyam nem akarta, hogy fussak. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni, egyszerűen az agyam nem akart futni. Elege lett. Valahányszor el akartam kezdeni kocogni, mérhetetlen ellenállást tanúsított. Elkezdett őrjöngeni és nyavalyogni, mint egy nyűgös gyerek, hogy neeeeeeeeeeeeeeem, nem akarom, nem csinálom tovább, neeeeeeeeeeem!!! Ekkor jött a másik technika, ami már sokszor segített: a lazítás és a  figyelemelterelés. Enni kezdtem, ittam, beszélgettem, sétáltam, a többieket figyeltem. És hamarosan eljött a30. kilométer. Felmértem a helyzetet: savas voltam, de nem fájt semmim, tudtam kocogni és sétálni. Az agyam a nyűgös ellenkezésről átváltott a felháborodott tiltakozásra, de ez már a feladásra vonatkozott: na nehogy már itt feladd! Csak12 kmés még több mint 2 óra van a szintidőből, ezt már sétálva is megcsinálod! Egy kicsit magamhoz térve elkocogtam 34 km-ig.

Az utolsó 8 km-en én már nem futottam. Itt újabb egyezséget kellett kötnöm magammal: minden kilométertábla elérésénél kicsi séta, aztán kocogás a következő kilométertábláig, aztán megint séta és így tovább. Így jött el az utolsó1,5 km, amit már végig tudtam kocogni, így a célegyenesben kocogtam és a célban mosolyogtam, és ünnepeltem, és jé, még örülni is tudtam. 4 óra 47 p 47 mp lett.

Azt gondolom, hogy nagyon tisztességes eredmény egy olyan, a közepesnél is rosszabb futótól, amilyen én vagyok.