Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 928 913 km-t sportoltatok
Derült égből... Stroke! Hogyan tovább?

Keresztedzés

gabocz | 2013-09-11 16:23:11 | 11 hozzászólás

Már régóta szeretnék valami keresztedzés-szerűt bevezetni az életembe, egyrészt azért, mert a futásból időnként (gyakran) elegem van, másrészt azért, hogy harmonikusabban eddzem a testemet, és ne úgy nézzek ki (amire egyébként rettentő hajlamos vagyok), mint egy T-Rex: hatalmas, brutálisra duzzadt combizmokkal és incifinci, csoffadt felsőrésszel.

Mindig is csodáltam a falmászókat. Teljesen megbabonázva tudom figyelni azokat a pontos, nyugodt, tai-chi szerű mozdulatokat, amelyekkel (látszólag) minden erőfeszítés nélkül meghódítanak olyan falakat, amelyeken kb. akkora dudorok vannak csak, mint a smirglin. Mivel eléggé hajlékony is vagyok, gondoltam, ez jól fog jönni ebben a sportágban. Hozzá kell tegyem, hogy amúgy halálosan rettegek a magasságtól, de az az életfilozófiám, hogy a félelmeket csak úgy lehet legyőzni, ha szembe nézünk velük. Emiatt minél jobban rettegek valamitől, annál makacsabbul ki akarom próbálni, úgyhogy hétfőn felkerekedtem, és elmentem a munkahelyem közelében lévő mászóklubba.

Az első nagyon kellemes tapasztalat az a klub nemi összetétele, és azon belül is a jellemző külső nemi jellegek voltak. :) Nem szoktam véka alá rejteni, hogy nem nagyon kedvelem a saját nemem társaságát. A többség túl sokat affektál, alakoskodik és furkálódik az én ízlésemnek (tisztelet a kivételnek). Világéletemben jobban éreztem magam a férfiak (látszólag) egyszerű, egyenes társaságában. Szóval itt 90%-ban pasik voltak. És pont olyanok, amilyenek a gyengéim: hosszú vékony végtagokkal és szépen kidolgozott, szálkás izmokkal. Egy ilyen testet mászás közben elnézni nekem már önmagában is gyönyörűség, de ha arra gondoltam, hogy valószínűleg pont a mászás tette őket ilyenné, akkor úgy gondoltam, máris megérte a belépti díjat. :)

Bemelegítettünk, a fiúk gyorsan megmutogatták a heveder (?) használatát, aztán felküldtek a falra. Namármost, amikor én másokat nézek mászás közben, mindig az az érzésem, hogy pontosan tudom, hová kéne tennie az illetőnek a kezét-lábát a legkényelmesebb mászáshoz. Kiderült, hogy amikor az ember a falon van, sajnos ez nem olyan egyértelmű. :( Én úgy éreztem, hogy az a legfőbb bajom, hogy nem látom az egész falat az összes kapaszkodóval, csak mindig azt a darabját, ami előttem van. A lényeg: csúfosan felsültem az első mászásommal. Pár perces bénázás után az engemet kötéllel biztosító egyik Adonisz megszánt, és átterelt a legkönnyebb falra, két egymásra merőlegesen álló 4-5 méter magas téglalapra. Itt már elég jól ment a mászás, amíg úgy 3-4 méter magasban rám nem tört a halálos tériszony. :( Ez nagyon frusztráló volt, de remélem, hogy gyakorlással és idővel majd le tudom győzni.

Még egy szó a biztosításról: szerintem egy újszülött ősbizalma kell ahhoz, hogy elhidd, hogy az alattad álló, veled kötéllel összekötött ember szükség esetén meg fogja fékezni a zuhanásodat.  Hogy épp nem fog elbambulni, és ráadásul elég gyorsan fog tudni reagálni az adott helyzetben. Én hiába tudtam, hogy Adonisz egyébként tapasztalt mászó-edző, egyszerűen képtelen voltam elengedni magam, 3 méter magasságában hisztérikus rettegés fogott el attól, hogy le fogok zuhanni és összetöröm magam (ha tudtam volna…). Éppen ezért teljesen váratlanul ért, amikor az egyik fiú megkért, hogy biztosítsam őt, amíg mászik. Kapásból nemet mondtam, mert úgy éreztem, képtelen vagyok ekkora felelősséget magamra vállalni az első edzésen. De nem adta fel. Azt mondta, megmutatja, hogyan kell, és menni fog. Így is történt, és kiderült, hogy nem is olyan nehéz, és sokszor már a kötél súrlódása is elég a zuhanás megállításához. Mindenesetre szinte meghatódtam, hogy képes az életét az én avatatlan kezembe helyezni, pláne hogy először láttuk egymást az életben. Summa summarum: nekem úgy tűnik, a biztosítás a mászás legkönnyebb része.

Miután lemászott, szerencsétlenségemre felhívta a figyelmemet az úgynevezett boulder falra. És itt következik az a rész, amiért ezt az egész hosszú bevezetőt írtam. Ez a fal egy alacsony gyakorlófal volt többnyire könnyű fogásokkal, amin kötélbiztosítás nélkül szokás mászni. Másztam kicsit, de ekkorra már eléggé elfáradtak az izmaim (ilyenkor még hiába mondják az embernek, hogy a mászáshoz a lábizmait használja, a karjait pedig csak egyensúlyozásra és támasztásra, úgyis a kezével fog kapaszkodni görcsösen, emiatt hamar elfárad). Egyszer csak valahol 1,5-2 méteres magasságban nekem az az ötletem támadt, hogy én nem mászok le a falról, hanem leugrok. Szerintem abban a pillanatban attól, hogy megmásztam pár röhejesen könnyű falat, már azt képzeltem, hogy valami nindzsa vagyok, aki elegáns tigrisugrással egyszerűen aláhullhat az égből. Elengedtem a falat és nyújtott lábakkal belerongyoltam az alattam lévő vékony szivacsba. A bal térdem a földbe csapódáskor oldalra kibicsaklott, aztán fürgén visszaugrott a helyére. Abban a pillanatban a fájdalom felrobbant bennem. A következő kb. egy percben a szivacson fetrengtem iszonyú kínban. Aki ismer engem, az tudja, hogy ez a fetrengés nagyjából úgy festett, hogy blazírt arccal ültem a földön a kezeimet diszkréten a bal lábamon nyugtatva és összeszedett, udvarias hangon válaszolgattam a hogylétemet firtató kérdésekre.

Hogy rövidre fogjam: a fájdalom elmúltával ismét hősködni támadt kedvem, és kissé rozoga térddel másztam még egy fél órát. Aztán saját lábamon hazamentem, és az éjszaka már nem tudtam aludni a fájdalomtól, reggel pedig járni is alig tudtam. A hősködést folytatva azonban még elbicikliztem a munkahelyemre. A térdem ezalatt focilabda méretűre dagadt, de még ekkor sem gondoltam, hogy baj van. Azt gondoltam, pár napot pihentetem, aztán visszamegyek és megmutatom az Adoniszoknak, hogy fel tudok én mászni a fal tetejére!

A munkahelyemen az egyik munkatársam, aki kosaras, kíváncsiságból megnézte a térdem, és elmesélte, hogy neki is volt hasonló gondja a térdével, ami végül sajnos műtéttel végződött. Ő erősen szorgalmazta, hogy mutassam meg orvosnak. Ahogy az ő kálváriáját hallgattam, és egyre több hasonlóságot fedeztem fel az ő története és az enyém között, úgy növekedett egyre bennem a rémület, és sötétült el a hangulatom. A végére meggyőztem magam, hogy el kell mennem az orvoshoz. A munkaidő végén el is mentem. Naná, hogy biciklivel.

A doki megtekergette a lábam, majd elküldött a röntgenbe. A röntgenkérő papír aljára ezt írta, kisbetűkkel, mintha csak véletlenül, utólag jutott volna eszébe: „fractura?” Mi???? Nekem addig eszembe se jutott, hogy el is lehet törve! Elég volt ez az egy szó, és a válogatott élveboncolásokról (műtét) szóló rémképeimet azonnal felváltották a begipszeltetésről szóló víziók. Láttam magam, ahogy tetőtől talpig gipszbe burkolva ülök egy kórházi ágyon, szegény anyukám meg tejbegrízt kanalaz a számnál kihagyott lyukon befelé, miközben a lányom üvöltve lóg hátulról a nyakán. Mire elkészült a röntgen, és kiadták a leletet, a legsötétebb kétségbeesés feneketlen mélyére képzelegtem magamat.

Határtalan megkönnyebbülés töltött el, mikor ránéztem a lapra, és láttam, hogy „a csontokon traumás eltérés nem látható”.

Mosolyogva adtam be a dokinak a leletet, mosolyogva hallgattam, hogy flectorral kenjem magam, mosolyogva vettem át a térdrögzítő kiváltásához szükséges receptet. Pont mint egy idióta. Csak akkor halványult el kissé a jókedvem, amikor azt mondta, hogy 2-3 hétig, ha lehet, ne is sétáljak. Ekkor végre megkérdeztem, hogy mikorra fog ez meggyógyulni. Azt mondta, minimum hat hét. Ekkor már elég hülyének éreztem magam, de feltettem a kérdést, hogy addig nem is sportolhatok? (Mint akinek ez a legnagyobb gondja, miközben járni is alig tud). A doki megütközve nézett rám és azt mondta, hát, legfeljebb sakkot.

Ezzel valami új valóság vette kezdetét számomra. Paksi atomfutás ugrott, Spar maraton, ne is gondolj rá, mászás a jövő héten szexi pasik társaságában, felejtsd el. :( (Nehéz bevallanom, de ez utóbbi bánt a legjobban. ) :(

De egy percre sem ment el a kedvem a falmászástól! Sőt! Amint meggyógyulok, megyek vissza. Addig meg … hát, nem tudom, mit fogok csinálni. Talán hülye blogbejegyzéseket írogatok.

2014-02 hó (1 bejegyzés)
2013-11 hó (1 bejegyzés)
2013-10 hó (2 bejegyzés)
2013-09 hó (1 bejegyzés)
2012-12 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (2 bejegyzés)
2012-04 hó (2 bejegyzés)
2012-03 hó (2 bejegyzés)
2011-10 hó (2 bejegyzés)