11 hozzászólás
Több szempontból is úgy érzem, hogy mostanában az életem fordulóponthoz érkezett, és a tét, ha nem lépek valamit, az, hogy megfeneklek ott, ahol most vagyok.
Nem akarok itt túl sok mindent elárulni magamról, de annyit elegendő tudni rólam, hogy sem a szakmai, sem a magánéletem nem alakult úgy mostanában, ahogy szeretném. Ó, „ránézésre” nagyon is „rendben” vagyok, és biztos vagyok benne, hogy egy csomóan még irigyelnének is.
De valami mocorog bennem, ami folyamatosan arra ösztökél, hogy tegyek már valamit, lépjek ki azokból a helyzetekből, amik egyre fojtogatóbban nehezednek rám. A kérdés az, hogy mit.
Erre az identitásválságomra ráerősített mostanában az, hogy nem futhattam és nem tudni, mikor térhetek vissza a „rendes” futáshoz.
A kényszerű cezúra alatt arra kellett rájönnöm, hogy a futás olyannyira szervesült része az identitásomnak, hogy egyrészt nem tudom mással pótolni, másrészt a hiánya olyan érzés, mintha a személyiségem 50%-át kivágták volna belőlem. Kicsit olyan érzés, mintha azt mondták volna, hogy holnaptól bizonytalan ideig nem lehetek nő (azzal a különbséggel, hogy ez utóbbit minden bizonnyal könnyebben el tudnám viselni).
Azt már eldöntöttem, hogy megpróbálok új munkahelyet keresni, és meg is tettem a kezdő lépéseket. Ezzel az a probléma, hogy nem vagyok jó önmagam marketingelésében, sem az emberekkel való kapcsolattartásban. Nem a végzettségemmel vagy a szakmai tapasztalatommal van a baj, hanem azzal, hogy a tulajdonságaim gyakorlatilag a szöges ellentétei azoknak, amit a mai álláspiacon keresnek. Megnézem az álláshirdetések elvárásait: extrovertált, csapatjátékos, kiváló kommunikációs képességű, kreatív stb. , és tudom, hogy esélyem sincs, még akkor se, ha a szakmai követelményeknek egyébként megfelelek. Betegesen introvertált vagyok (szinte az autizmusig). Tökéletesen jól elvagyok úgy, hogy 3 mondatot se váltok napokig senkivel. A társasági események, ha néha elmegyek, olyan szinten leszívják az energiáimat, hogy napokig alig tudok magamhoz térni. A csapatmunkáról az a véleményem, hogy inkább megcsinálom az elejétől a végéig én magam egyedül, minthogy mással hadakoznom kelljen, vagy hogy más után kelljen dolgoznom. Kreativitás… Magam vagyok a megtestesült földhözragadt fantáziátlanság, és nem viccelek sajnos…
Szóval ezzel a „hozzáállással” ma nem könnyű… Mintha a cégeknek ma nem lenne szükségük olyan emberekre, akik lelkiismeretesen, pontosan és megbízhatóan elvégzik a rájuk bízott feladatot, hanem csak a hiperaktív, nagyarcú ötletembereket értékelnék.
37 évesen kínos bevallanom, de még mindig nem találtam meg az „életem célját”. Viszont legalább rendszeresen agonizálok rajta. Szerintem úgy érdemes élni, ha van legalább egy dolog az életedben, amit tényleg szívvel-lélekkel csinálsz. Én ezt még nem találtam meg. A futás két okból sem lehet az életem célja: egyrészt nem vagyok és soha nem is leszek „jó” futó. Lássuk be, én akármennyit edzenék, sohasem tudnám 3 órán belül futni a maratont vagy másfél órán belül a félmaratont. Ha most elkezdenék agresszíven sebességre edzeni, akkor minden valószínűség szerint lesérülnék, ahogy az nem egyszer előfordult már résztávozás és tempófutás közben velem, és emellett lelkileg is kiégnék. Ennek ellenére folytatni fogom a futást, mert hiszem, hogy amit érdemes csinálni, azt rosszul is érdemes csinálni.
A másik ok, amiért a futás nem lehet az életem célja, az az, hogy van egy limit, amit a futásból el tudok viselni, és annak az időmennyiségnek is van egy felső határa, amit a futásra áldozni tudok/szeretnék. Ez a limit olyan 2000 km/év és 8-10 óra/hét körül van. A nevetséges sérülésem előtt nagyon megközelítettem már ezt a limitet, és éreztem, hogy ennél többet nemigen szeretnék erre áldozni.
Nos, hát akkor mi lehetne az én életem célja? Mint mindig, ha valamiben elakadok, ennek is utána néztem a neten, mert mindig abból indulok ki, hogy ha bennem felmerült egy kérdés, akkor az biztos másnak a fejében is megfordult már.
A rengeteg „Find Your Passion” című do-it-yourself honlap közül Ophrah Winfrey (ő már csak tudja, nem?) programjával kezdtem.
Első lépésként azt javasolja, töltsünk ki egy kérdőívet, amelynek segítségével felfedezhetjük, hogy mik azok a tevékenységek, amik felvillanyoznak minket.
Lássuk csak. Ki kell egészíteni ezeket és hasonló mondatokat a lehető legőszintébben, de anélkül, hogy túl sokat gondolkoznánk rajta: When I was a kid, I dreamed (nem dreamt?) of…. ; If I won first prize in a talent show, it would be for… és így tovább.
Nézzük, miket írnék én be!
When I was a kid, I used to dream (és akkor így kikerüljük a fránya past tense-t) of escaping to an uninhabited island with only a couple of books to read… and… oh, yes! I used to dream of becoming a vampire, too…
If I won first prize in a talent show, it would be for the most intimadating stare for a woman…
Most people don’t know this about me but I really enjoy reading about terminally ill people and serial killers / listening to death metal music, watching executions on the internet (okay, I don’t exactly enjoy this last one, but I will watch these videos)…
If I played hookie from work for a week, I’d spend the time reading about deadly diseases/terminally ill people/serious mental illness/ serial killers…
I can’t pass up a book or a movie about seral killers/terminal illness/serious mental disorders…
(Direkt írom angolul, hátha így legalább pár ember rokonszenvét meg tudom őrizni, aki nem tudja elolvasni ezt a listát.)
Azt hiszem, most már kezditek érteni, hogy miről is beszélek, és miért olyan nehéz a dolgom. Mielőtt valaki, azt tanácsolná, forduljak orvoshoz: egyébként nagyon kiegyensúlyozott, nyugodt személyiség vagyok és nincsenek agresszív késztetéseim.
Viszont az az igazság, hogy ahogy öregszem, egyre kevésbé tudok/van kedvem kibújni a bőrömből, valamint hazudozni önmagamnak és másoknak. Az emberek ellenszenve nem esik jól, de végső soron, azt tapasztaltam, hogy együtt tudok vele élni. Amivel nem tudok együtt élni, az az érzés, hogy önmagamat csapom be. Na elég a lelki masztiból. Köszi annak, aki végigolvasta. :)
Holnap II. Alsóváros Félmaraton Szegeden. Megyek. Tudom, hogy fájni fog.