Élménybeszámolómat egy hatalmas kalaplengetéssel kezdeném, hiszen mindenki, aki ott volt - legyen az versenyző, szervező, segítő vagy szurkoló- egy olyan élményt szerzett nekem, melyről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.
A versenyt megelőző napokban már javában zajlottak az otthoni előkészületek. Megérkeztek a csapatpólók is, és minden készen állt az induláshoz. Csütörtök reggel még egy telefonos egyeztetés a családdal, barátokkal és indulás. Elkezdődött…A feszültség már majdnem szétvetette a gyomromat, mire megérkeztünk Bonyhádra.Szerencsére gyorsan megtaláltuk az iskola bejáratát, s mielőtt nekiálltunk volna a sátorépítésnek, gondoltuk vetünk egy pillantást az építés alatt álló versenyközpontra.Legnagyobb meglepetésemre, már a reggeli órákban mindenütt hangyaként nyüzsgő emberek, önkéntesek és versenyzők lepték el a teret. Csak álltunk és ámultunk, hogy milyen fantasztikus összefogásra lehetett szükség ahhoz, hogy egy lakótelepi parkból, egy ilyen nemzetközi szintű versenyközpontot hozzanak létre a helyiek.Mire sikerült volna felocsúdnunk az elénk táruló látvány okozta döbbenetből, hirtelen egy hangos „sziasztok” köszöntéssel, szinte a semmiből lépett elénk Tamás Zsolt, aki épp egy önkéntesnek segített feladatainak ismertetésében. Példaértékű munkabírása és lelkesedése, már a megjelenésén és mozdulatain is jól tükröződött. Azonnal kezet nyújtott, s ha épp nem a telefonját kellett volna szorongatnia, talán még hátba is veregetett volna minket.Pár szóval megnyugtatta kis csapatunkat, majd felhívta figyelmünket az orvosi vizsgálat kezdetére és elköszönt. Távozás közben még utánam szólt: Ja, és igyál sok folyadékot!
A vérvizsgálatra - számomra meglepő módon -, már előre előálltak a gyönyörű, kívül-belül tiszta autók, melyekbe beültettek minket. Vakhal Norbi barátommal és versenyzőtársammal együtt, két olasz srác mellett kaptunk helyet. Kezet fogtunk velük és élveztük az érzést, hogy idegen nyelven beszélgetnek a versenytársak, miközben az autóból, a bringás pályát méregetik. Egyre erősebben tudatosult bennem a tény… Igen! Ez világverseny, VILÁGBAJNOKSÁG lesz. Persze mindezekkel egyenes arányban nőtt bennem a feszültség is. A vérvételen csak fokozódott az érzés, hisz először találkoztam élőben olyan emberekkel, akik ennek a távnak, már sokszorosát is teljesítették, és eredményeiknek köszönhetően nevüket már különböző titulusokkal „díszítik”. A doppingtesztet egyébként profi módon, gyorsan és kedves szakemberek végezték. A visszaúton megismerhettem a helyiek kedvenc versenyzőjét „Halacskát” is, aki egyből felajánlotta nekünk, hogy saját autójával vissza is szállít minket a központba. Menet közben vele már kicsit oldottabban beszélgettünk és ennek köszönhetően az adminisztratív feladatok elvégzésénél, már viccelődni is volt „kedvünk”. Mire a kötelező köröket lefutottuk, addigra a csapat már felállította és berendezte a sátrainkat is. Szuper kis tábort vertünk, hisz három sátorból állt, és közvetlen a futópálya mellett, az iskola kerítésénél volt, közel a mosdókhoz. El voltunk látva árammal, egy 100 literes hűtővel, rezsóval, rádióval, asztallal, székekkel, sőt még porral oltó-készülékkel és összecsukható masszázsasztallal is rendelkeztünk, - bár két utóbbit szerencsére nem kellett használnunk-. Egyszóval minden adva volt egy ragyogó élményhez, és egy jó versenyzéshez.
A technikai tájékoztató után egyből pihenni tértünk. Mivel én a délutáni rajtra lettem besorolva, ezért rövid mérlegelés után úgy döntöttem, hogy hazamegyünk Pécsre és onnan fogunk másnap Dombóvárra utazni. Így biztosítva volt a hosszú, zavartalan pihenés. A sátrainkra addig két barátom és segítőm vigyázott, akik ott maradtak Bonyhádon. Robikának és Sipinek ezúton is köszönöm a kitartó, önzetlen segítséget.A verseny reggelén már nem voltam beszélgetésre alkalmas állapotban, de most is én vezettem az autónkat, hogy oldjam a bennem egyre csak gyülemlő feszültséget. Mikor bekanyarodtunk a fürdő utcájába, már fordult is ki az első ember a bringájával. Nem tudtam ki volt az, de sportszerűen dudáltam neki egy szurkolói rigmust. Kicsit meg is ijedtem, mert az órámra tekintve láttam, hogy kegyetlen időt úszott a srác, és ha ő is a délelőtti állítólagosan „gyengébb” futamra lett beosztva, akkor nekem semmi keresnivalóm ezen a versenyen.Ez az érzés egyébként is elég intenzíven motoszkált bennem. Vakhal Norbi barátomról is tudtam, hogy félelmetesen tehetséges és jó képességű, szívós versenyző. Bárhol, bármikor zsebre vágna a pályán, ám őt is délelőtt rajtoltatták. A medencéhez érve, második emberként, és egyben legjobb magyarként szállt ki a medencéből. Maximális főhajtás mellett, irigykedve pacsiztam vele, hisz ő már túl volt az úszáson. Egy szolid mosolyt ejtett felém, és nagyon fair módon figyelmeztetett előre: Vigyázz Zsoca! Nagyon hideg a víz!Mint utólag kiderült valóban az volt. Láttam, hogy az első futamból többen is kiszálltak a vízből és majdnem föladták a versenyt. Kezdtem aggódni, hogy a rövid ujjú és rövid szárú szörfös neoprénem annyit ér majd, mint süketnek a "jó reggelt". Nem úszásra tervezték, és a víz is befolyt alá. Szétdörzsölte a nyakam is, tehát inkább csak bosszantott, mintsem használt.Kénytelen voltam tehát egy másik taktikát választani a kihűlés ellen. Alaposan bekrémeztem, bemelegítettem magam, és a megszokott nyugodt, energiatakarékos kartempóm helyett, jóval magasabb csapásszámmal, talán kissé kapkodva kezdtem  meg az úszást. Amatőr módon, szimpla versenyeken a lábtempó nagy részét el szoktam hagyni, hogy pihent, friss izomzattal kezdjem meg a kerékpározást. Erre itt esély sem volt. Ha nem használom a lábam, biztos begörcsöl - gondoltam-. Szokatlan volt több mint két órán át lábtempóval úszni, de megérte.A görcs elkerült, és a bringát már bemozgatott izomzattal, ám óvatos tempóban kezdhettem meg.
A bringa elején a motoros kísérő itt-ott rám mosolygott, és érdeklődve bemérte a tempómat. Jó érzés volt motoros kíséret mellett tekerni, mert úgy éreztem magam, mintha igazi profi versenyző lennék. Meglepő volt látni, hogy a kisebb településeken is kint álltak a kapuban az emberek, és minden arra alkalmas eszközzel képeket, vagy videókat készítettek.Miután beértünk Bonyhádra, pacsiztunk egyet a motorossal, majd sok sikert kívánt, s visszafordult. Óriási taps fogadott a versenyközpontnál. Kis csapatunk minden tagja a pálya szélén állva üdvözölt. A bonyhádi kerékpározás első 3-4 órája borzasztó rosszul esett. Küzdöttem a hosszú, sunyi kátyús emelkedővel, majd egy jobb kanyar után az időnként viharossá erősödő szembeszéllel kellett harcolnunk. A sisakom és a fülem mellett süvítő széltől, hasogató fejfájás gyötört. Próbáltam menet közben inni-enni, de csak öklendezés lett az eredménye. Akkor hát ennyi volt… Nyolcvan km tekerés után kell föladnom? Csak az járt a fejemben, hogy innen még 260 km van hátra ugyanilyen körülmények között, és azt követően még futnom is kéne… ez embertelen… nem fog menni… mit keresek én itt?!... fáj a fejem… fázom… éhes vagyok… Ilyen és ehhez hasonló gondolatok villantak át az agyamon. A következő körben föladom – gondoltam – Mikor megálltam kis csapatomnál csak ennyit mondtam nekik: Nem fog menni!Láttam rajtuk, hogy nem akarnak hinni a fülüknek. Imádott feleségem Melinda, egy pillanat alatt ott termett, kezében az úszásnál használt szilikon füldugókkal, valamint egy fájdalomcsillapítóval. Sipi és Robi barátom hozta a bringás felsőmet, illetve kicserélte a kulacsokat, Édesanyám pedig telepakolta a zsebeimet mindenféle finomsággal.Szinte meg sem mozdultam a biciklin és máris újra a pályán voltam. Hihetetlennek tűnt számomra, de csapatom buzdítása ismét a hátam mögül hallatszott. Egy kör elteltével Édesapám és Robi már a szeles pályaszakaszon szurkolt az elkerülő úton. Nagyon kellettek…
Csendesedett a szél, csillapodott a fejfájás apránként megettem mindent, amire szükségem volt, így helyre állt a gyomrom és újra stabilnak éreztem magam a pályán. Innentől akkor óvatosan! Folyamatos folyadékbevitel! Csak semmi kapkodás! A kerékpáros órám elromlott 140 km környékén, így már azt sem tudtam ellenőrizni, hogy milyen tempóban haladok és hol tartok. Ezt gyorsan orvosoltuk… Ettől kezdve csak a köridőket hasonlítottam össze, a csapat pedig számolta a hátralévő köröket. Miután ránk sötétedett, elég kellemetlen élménnyé vált a kerékpározás. Soha nem bringáztam még ilyen sötétben. Kíváncsian vártam ezt az időszakot, s azt kaptam, amit vártam. Külön köszönet minden szurkolónak, aki kora estétől másnap hajnalig, a pálya szélén üldögélve, pokrócba takarva végigszurkolta az éjszakát. Akkor és ott, ŐK voltak a családom. Az éjszakai tekerés alatt két- három alkalommal is meg kellett állnom. Ettem, ittam, és masszíroztattam is picit. Nem volt több az egész 10- 15 percnél alkalmanként, de a padról fölállni, s újra elindulni olyan nehéz volt, mintha legalább egy órája ott ültem volna. Később, a hajnali órákban már a segítők is kimerült állapotban „lézengtek” a sátrak körül.
Kegyetlenül hűvös lett. Időnként úgy éreztem magam, mintha egyedül lennék a pályán. Rettenetesen lassúnak, és elhagyatottnak éreztem magam.Úgy elgémberedtek az ujjaim, hogy az egyik kanyarban, a kormány majdnem kiesett a kezemből. Ismét öltözni kellett, mert vacogtam a bringán. Még az arcizmaim is lelassultak a nagy hidegben. Alig tudtam elmondani, hogy szükségem lenne egy kabátra. A következő körben sikerült magamra ölteni egy széldzsekit, és nem kis örömömre valaki felajánlott egy kesztyűt is. Kérdeztem ugyan, hogy honnan van, de nem kaptam rá választ, csak próbálták felvarázsolni valahogy a kezemre. A pályán már csak itt-ott találkoztam kerékpárossal, akik a félhomályban, a pirosan villogó figyelmeztető fénnyel összeolvadva, elcsigázva, lehajtott fejjel taposták a pedált.
Mikor az utolsó körhöz értem, már sütött a nap. El sem akartam hinni, hogy mindjárt a futópályára léphetek. Mikor leszálltam a kerékpárról, Tamás Zsolt már ott volt az öltözősátornál. Mosolyogva köszöntött és rákérdezett, hogy minden rendben van-e, jól érzem-e magam. Igen, persze – válaszoltam- Két oldalról támogatva bicegtem el az öltözőben lévő székig. Leültem és soroltam a segítőknek, hogy mire is volna szükségem, mit szeretnék felhúzni, melyik cipőt készítsék elő. Kissé aggódva, de annál gyorsabban járt a kezük. Repkedtek a szatyrok, pólók, tapaszok. A gyors öltözést követően, a futás első körében célba vettem a mellékhelyiséget, hisz utoljára úszás előtt voltam könnyíteni magamon. - bár ez még számomra is hihetetlen-A futás, inkább csak kocogás volt. A második körben jeleztem lelkes kis csapatomnak, hogy igen nagy fájdalmaim vannak a bokám és a vádlim környékén. Ezt gyorsan még az elején megpróbáltuk orvosolni, így a futás első 3-4 köre eléggé döcögősre sikerült. Kaptam masszázst, tapaszt, finom levest és görcsoldót. A fájdalom sajnos állandósult, de hozzászoktam. Az első 40 km alatt még párszor éreztem erősebb, éles fájdalmat a bokaszalagomnál, majd teljesen elzsibbadt. Ennek ellenére próbáltam lehetőleg minél folyamatosabb, és egyenletes tempót diktálni. Közben gyűltek az emberek, szurkolók és óriási lelkesedésük, átsegített a jelentősebb holtpontokon. Egyszerűen fantasztikus volt a bonyhádi közönség. Futás közben még pár szót beszéltem is egy- két versenytársammal és azt kell mondanom, hogy nagyon pozitív benyomást tettek rám. Török- Ilyés Laci és segítői, Fischer Jani, Fajankó és csapata, Vránics Laci, Szőnyi Feri, Vakhal Norbi, Kemecsei Dóri és segítői, de még hosszasan sorolhatnám.
A futás végéhez közeledve egyre fáradtabbnak éreztem magam. Folyamatosan a kijelzőt figyeltem, hisz a 30. helyről sikerült előre jönnöm a 18. pozícióba. Aztán egyszer csak a 13. voltam a tábla alapján. Borzasztóan örültem… Álmodni sem mertem ilyen jó szereplésről. Kérdezgettem a csapatomat, hogy történhetett ez, hol tartok, nem értettem az egészet. A bokámat már nagyon nehezen tudtam hajlítani, mert teljesen elzsibbadt, így szinte telitalpon futottam. Nem akartam megállni, mert szerettem volna megőrizni ezt a kiváló pozíciót. El sem hittem, hogy egy világbajnokságon, én az egyszerű kisember odakerülhetek a legjobb tíz közelébe.  Bevallom férfiasan, már a sírás kerülgetett, amikor 8 körrel a vége előtt Kremmer Zoli bemondta a mikrofonba, hogy akár még dobogóra is állhatok, csak rajtam múlik minden.Ez még jobban összezavart. Most már végképp nem értettem semmit. Figyeltem a táblát, de nem értettem, hogy miért kéne sietnem. A szurkolók körről – körre hangosabban bíztattak.Az óránál Pantocsik Feri ökölbe szorított kézzel jelezte, kemény menet ez. Minden körben kaptam tőle egy pacsit, mosolyt, bíztatást. A csapatom ekkor már nem azt mondta, hogy csak lazán, hanem hogy gyerünk, így tovább okosan. A 75. km- nél már futva frissítettünk. Ekkor közölte velem Édesapám 5 percnyi előnyömet a magyar harmadikkal szemben. Itt értettem meg, a tábla nem a reális eredményt mutatta, csak a köridőt és a megtett körök számát kellett volna figyelnem. Sok versenyzőt láttam ugyan célba érni előttem, de azt nem tudtam, hogy ki indult délelőtt, és ki délután. Jesszusom! Akár harmadik is lehetek… csak most ne görcsöljek be… Közben szememmel Vránics Lacit kerestem a táblán, mert csak két körrel volt elmaradva tőlem, és sokkal jobb futó nálam. Ezt menet közben meg is beszéltük egymással… Én őt figyeltem, ő pedig engem. Fogytak a körök… a központon áthaladva a szurkolók egyszerre kiabálták a hátralévő körök számát. Közben a csapatom is számolgatni kezdett… Nem hittek a szemüknek. Közel ötpercnyire haladt előttem Szőnyi Feri, és három- négy percnyire voltam „Blindfish” barátom előtt. Úristen két körrel a vége előtt a harmadik helyen állok. Egy hatalmas gombóc kezdett összegyűlni a torkomban. Ekkor a csapatom, családom már a pálya 5 pontjára szétszóródva helyezkedett el, hogy mindenhol kapjak egy kis lelkesítést. Utolsó előtti kör…Kremmer Zoli szinte kiabál a mikrofonba: már csak két kör van hátra…A csapatsátrak előtt elhaladva látom Szőnyi Ferit, amint épp visszafordul az utolsó körére.Mikor egymás mellé érünk, pacsizunk… Ez igen! Szép volt! Nekem is az utolsó köröm jön…Tegnap délután egykor rajtoltunk, közel 27 óra alatt megtettünk több mint 445 km-t, és jelenleg egyetlen km a különbség közöttünk… Még kétszáz métere lehet a célig… Már nem tudom megfogni…Inkább élvezem az utolsó kör ízét. Mindenki gratulál mindenhonnan… Képtelen voltam felfogni, hogy a frissítés kivételével 360 km bringázás után, végigfutottam a 84 km-es távot. Itt a vége! Már látom a célt… Feleségem, szüleim, barátaim, mindenki a célban ugrálva várnak… Ott vannak, látom őket. Hátamra terítem a Nemzeti zászlót, és már csak azt látom, ahogy lépésről- lépésre közeledik a cél. Összeszorul a torkom.Kezek suhannak el mellettem… velük pacsizni kellett volna, de nem tudtam elengedni a zászlót… és hirtelen felsípol egy éles hang. Innen még pár lépés… lelassítok… megállok.Éljenzés, taps, dobok! Mély levegőt kéne vennem, de nem megy… nem kapok levegőt… összeszorult a gyomrom, és hirtelen kitört belőlem minden fájdalom. A könnyek átalakították örömmé, boldogsággá, büszkeséggé.Mint utólag kiderült Feri versenyen kívül indult, így összetettben a hatodik, míg a magyar bajnokságban a második helyet szereztem meg. Sőt! Ezzel a teljesítménnyel enyém lett a legjobb magyar futóidő is. Persze mindez csak papíron igaz. Ez volt életem eddigi legnagyobb élménye, sikere és teljesítménye egyben. Örökké hálás leszek érte a szervezőknek, a bonyhádiaknak, a családomnak, barátaimnak és mindenkinek, aki ott volt. Annyit azért még elmondanék, hogy érzésem szerint nem én vagyok az országban a második legjobb… de még csak a harmadik sem. Nem én vagyok a világon a hatodik, de még csak a hetedik sem. Egyszerűen csak így jött ki a lépés…J

Gratulálok mindenkinek! Örülök, hogy ott lehettem köztetek!

Üdvözlettel: Nádasdi Zsolt (Zsoca)