Na szóval ma megvolt az év egyik jelentős erőpróbája, a 15. (de nekem még csak második) Kékes Csúcsfutás. Míg tavaly főleg a kiváncsiság, kicsit az aggodalom, meg a meglepetés dominált, addig idén már kezdett sok minden ismerős lenni, így volt időm másra is figyelni.

Érdekes verseny ez a csúcsfutás. A futóismerőseim nagy része, amikor említettem nekik, hogy indulok idén is, még csak azt sem mondta, hogy "na oda én nem megyek". (Hanem egyszerűen csak nem jöttek ) Szerintem ez azért van, mert pl a Nike Félmaratonnak, de most már pl a Balaton körüli ultratávoknak is egyre komolyabb rajongói tábora van, és persze egyre többen lesznek azok is, akik már "a saját bőrükön" is érezték, milyen élmény versenyzőként, de akár szurkolóként is résztvenni rajtuk. Ezzel szemben a Kékes kicsit még most is ismeretlenebb (legalábbis a Mátra vidékén kívül). Ennek talán köze van a kevesebb résztvevőhöz (pl idén is 1500 volt a limit, míg - csak összehasonlításként - a Vivicittán több, mint tizenháromezren voltak) mivel így kevesebben tudnak saját élményeikről mesélni, amivel másokat lelkesíthetnének. Egy másik ok lehet, hogy sokan nem is merik megpróbálni, mert olyan nehéznek tűnik. Persze rögtön el kell ismerni, hogy a pálya a maga 671 méter szintemelkedésével valóban jelentősen más futásélményt ad, mint egy azonos hosszúságú (vagy éppen hosszabb) síkvidéki verseny, de azért nem kell hozzá gyakorlott hegyikecskének lenni, hogy valaki teljesíteni tudja. (Én csak tudom, mert bár hegyen kirándulni kifejezetten szeretek, de hegyi futóedzést eddig egyáltalán nem csináltam. Mondjuk ezen lassan már lehetne változtatni. ) Inkább azt mondanám, hogy itt még fontosabb, hogy valaki gazdálkodni tudjon az energiájával, és megfelelően lője be azt a tempót, amit tartósan is bír tartani. Emellett persze a folyamatos emelkedés jobban próbára teszi az ízületeket, de ettől ez még nem lesz valami különleges, csak a kiválasztottak számára teljesíthető erőpróba. Szóval nyugodtan lehetnénk többen is, de nem baj, ami rajtam múlt, azt én megtettem.

Reggel megállapítottam, hogy bár tavaly május végén volt a verseny, az időjárás nem hatódott meg attól, hogy most már elvileg nyár van: felhős ég, maximum 20 fok körüli hőmérsékleti kilátások (persze a hegyen több fokkal kevesebb) és némi eső ráadásnak. És valóban, sok minden hasoníltott, bár valamivel hűvösebb volt, ami mindenképpen könnyebbé tette a kapaszkodást a hegyoldalon. Emellett szerencsére elmaradt a rendezvény végét tavaly csattanósan lezáró felhőszakadás is, ami egyedül arra adott alkalmat akkor, hogy a hegycsúcs kiürítési próbáját rekordidő alatt meg lehesen tartani. Helyette volt más, de erről később.

Az út a BSI busszal a tavalyihoz hasonlóan eseménytelen volt. Aki velünk utazott, az annyiban máris VIP-nak érezhette magát, hogy nekünk még akkor is volt lefoglalt parkolónk, amikor Mátrafüred már nagyjából megtelt. Emellett persze nem rossz az sem, hogy a csomagszállítás miatt sem kell senkinek aggódnia, és a busz feljön utánunk a hegytetőre, így nem kell pluszban még lefelé is bevállalni egy kocogást. (Bár biztosan lenne, aki szerint ez inkább hátrány ) Az egyetlen hátrány, hogy a busz elég hamar indul vissza, így aki szeret(ne) a verseny után még nyújtózkodni egy kicsit és élvezni a jó levegőt, az inkább válasszon más közlekedési eszközt. (Mondjuk a tavalyi hirtelen jött zuhé mellett kétlem, hogy sokan akartak volna maradni...) 

A versenyközpontban jól jött a rutin, így igen hamar elkészültem mindennel. (Mondjuk vicces, hogy pusztán azért, mert már voltam egyszer ott, mások számára már benfenntesnek számítottam...) A következő fél órában így valóban rendesen be tudtam melegíteni, meg persze figyeltem, hogy látok-e mégis egy-egy meglepetés ismerőst, de a SUHANJ! csapaton kívül tényleg nem jöttek. Na mindegy, ez legyen az ő bajuk.  Aztán minden ment a maga útján, elmentek a buszok, lezárták a főutat, mi meg beálltunk a rajtfolyosóba, akarom mondani az úttestre. A tavalyi tapasztalatok alapján nem álltam nagyon hátra, ami jó ötletnek is bizonyult, mert így nem kellett az elején egy csomó embert kerülgetnem. Plusz volt alkalmam alaposan megcsodálni az indítást, amit máskülönben csak hallani szoktam. (Na ugye, a kis mezőnynek is van előnye. ) Startpisztoly helyett ezúttal dudálásra indultunk, és nem egész egy perccel a jel után már valóban kint voltam a pályán. (Ez nem is volt baj, mert itt a verseny sajátosságai miatt bruttó időmérés van, így kevésbé torzul az eredmény)

Az első kilométer tavalyhoz hasonlóan elég nyűgös volt (különösen Mátraháza végééig) de aztán lassan megszoktam az emelkedést (ami itt úgy kb 6%, vagyis messze nem a legnagyobb) és onnantól sokkal könnyebb volt. Már ekkor éreztem, hogy tavalyhoz képest javult a kondim, bár az is tény, hogy jóval tudatosabban törekedtem rá, hogy ne fussam el az elejét. Belőttem a 160+-2 pulzustartományt, mivel erről tudtam, hogy hosszabb időn át is tudom tartani kimerülés nélkül. Ezt sikerült is szinte végig tartani, még a leghúzósabb részeken is csak éppen 170 fölé ment a pulzus, így pedig még tudtam játszani az energia beosztásával. A tempó ehhez képest másodlagos volt, direkt nem akartam, hogy túlfussam magam csak azért, hogy egy tempót tartsak. Ennek ellenére - mint a km időkből is látszott - ebből is sikerült egészen stabilat tartani, a sorból csak a frissítés és a nagyon meredek szakaszok lógtak ki. A másik "stratégiai"  elhatározásom az volt, hogy nem nagyon fogok kiállni frissíteni. Ekkora távot az edzéseken is külön tankolások nélkül szoktam teljesíteni, és bár egy verseny mindig más, plusz ez hegyi szakasz is volt, de úgy voltam vele, hogy így is lehet valamelyes időt megtakarítani. Ebben persze segítségemre volt az is, hogy nem volt meleg. Volt, aki tapintatosan, de korrektül úgy fogalmazta meg, hogy tavaly az emberek inkább az árnyékot keresték (bár sokszor az erős felhők miatt a nappal együtt hiába - a szerk.) idén viszont a napon akart mindenki lenni. 

A verseny első fele, amikor a főúton kellett futni, alapvetően egy közepesen erős emelkedés szinte végig, elég sok kanyarral, erdős-bokros környezetben, emberi jelenlétnek csak szórványosan van nyoma errefelé. Időnként kiritkul a bozót az út szélén, és akkor - a felhőktől függően - közelebbi, vagy távolabbi kilátás nyílik a környékre, egyszersmind a józan, de kevéssé beszédes számokon felül sokkal szemléletesebb módon is fel lehet mérni, hogy mennyit emelkedtünk már a rajt óta. Ma egész messze el lehetett látni, pl a megfelelő szögből a visontai hőerőmű gőzpamacsai is jól láthatóak voltak a hűtőtornyok fölött. A szakaszt színesítette, hogy valahol a harmadik és a negyedik kilométer között egy rendőrautó száguldott fel a hegyre. Mint később megtudtuk, baleset történt, ami miatt le is zárták a csúcsra vezető bekötőút utolsó szakaszát a forgalom elől, bár én személy szerint semmit nem láttam odafenn sem a Mátra Volán egyik jellegzetes halványzöld szaniter színű buszán és a rendőrautón kívül, de így is messzemenő következményei lettek a dolognak, amint majd a végén látni fogjuk. 

A hetedik kilométer környékén van a pálya egyik "helyi jellegű nevezetessége", egy nem túl jelentős, de azért észrevehető lejtő. Tavaly igyekeztem itt is visszafogni magam, de idén éreztem, hogy kihasználhatom a lendületet egy kis előnygyűjtésre, amit meg is tettem. Persze a lejtőnek később megjön a böjtje, mert a süllyedést le kell dolgozni. De alapvetően az első nyolc kilométer a verseny könnyebbik része. (Ez persze jó dolog, mert az egész táv nem sokkal több, mint 11 és fél km, így mire a valóban húzós rész kezdődik, addigra már több, mint a táv kétharmada "dobozban van"). A frissítő kapu idén is kedves gesztus volt, bár inkább csak mi izzadtunk, hőség ekkorra már nyomokban sem volt. Ugyanilyen lelkesítő volt a gyerekcsoport, akik Mátraházán vártak minket és mindenkit mosolygásra indítottak, meg azok a szurkolók, akik a pálya különböző részein kiállva végébíztatták a mezőnyt. A versenyrendezőség által hivatalosan is ajánlott zajkeltő eszközök mellett szerepet kapott itt pl egy kolomp is.  (Vuvuzela szerencsére nem volt.) 

Aztán az elágazótól kezdődött az igazi meló. Ezt én rögtön egy frissítéssel indítottam (az egyetlennel az egész versenyen) mivel tudtam tavalyról, hogy itt az út olyan meredek, hogy majdnem csak gyalogolva járható. Vagyis nem veszítek sok időt, ha valóban így is teszek.  Ugyanakkor többünk számára maradt élmény, ahogy egy kis lurkó az elágazásnál mindent feledve berohant apu mellé, és lelkesen aprította is az emelkedőt, ami azért egy kicsit más perspektívába helyezte azt, ahogy mi ott szenvedtünk.  Mindenesetre én arra fókuszáltam, hogy ha lassan is, de azért végig futva haladjak előre. Tudtam, hogy a kilences táblától a helyzet valamelyest javulni fog, de nem voltam benne biztos, hogy mennyi erőm marad addigra. (Tavaly már nagyon a végén jártam, mire odáig értem) Aztán megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy szerencsére bejött az energiagazdálkodási módszerem: visszagyorsultam az eredeti tempó közelébe, és közben a pulzusom sem lőtte ki a plafont, szóval ahogy Knight Rider kocsija mondaná, "az út folytatható". A locsolóautó idén is a tavalyi helyen várt bennünket, de láthatóan a sofőrje sem volt benne biztos, hogy minek áll ő most ott, ezért csak egész kicsi vízsugarat engedett, de az igazat megvallva igény sem nagyon volt rá. és nem csak részemről nem. A tízes környékén utolértem a SUHANJ! csapatot. Ez teljesen stílusos is, mert valóban egy nagy tízes értékelést érdemelnek a hősies kitartásukért. Innen valójában már mindenki a befutót várja, de azért a sikert nem adják olyan olcsón. Az út még több szerpentinkanyarral halad felfelé, és persze az igazi poén a végén van. Idén azonban a baleset miatt a szerpentin utolsó szakasza is eléggé poénosra sikerült, mert extra feladatként összetorlódott buszokat és teherautókat kellett kerülgetni. Ilyenkor következik el az a fázis is, amikor az első célba ért futók elkezdenek lefelé jönni a hegyről, lazán bíztatva a népeket, ami egyfelől nagyon kedves és reményt keltő, másfelől persze az ember azon gondolkodik, hogy mi lenne, ha cserélnénk  De persze pont ez az egyik dolog, ami életben tartja a motivációt az eredmények javítására. A másik a csúcson várt, de addig még volt pár kanyar, majd - hogy Steve Jobs legendás mondását idézzem - a "one more thing": a sípálya. Bár nekem ez már ismerős volt (naná, tavaly majdnem úgy estem be a célba és utána is alig láttam valamit, szóval ezt nem lehet egykönnyen elfelejteni) de ettől még semmivel nem lett könnyebb, mivel elég meredek. Mondjuk abban azért tetten érhető volt a fejlődés, hogy már nem éreztem nehezen leküzdhető kísértést arra, hogy inkább sétáljam le, hisz már így is ez a vége. A cél előtt felbukkant Nóri, nagyon megörültem neki (bár feltehetőleg ez nem igazán látszott rajtam a nagy felfelé nyomulás közben) és adott még egy lökést, hogy aztán már tényleg a cél következzen. Persze az sem volt olyan egyszerű, mert aki beugrott a cselnek, és az órás kapu alatt megállt, az kénytelen volt rájönni, hogy a vonalkód olvasás, és ezzel az időmérő leállítása csak pár lépéssel beljebb történt meg, és így még gyorsan ronthatott az eredményén pár másodpercet. 1:16:57 (a saját órám szerint, de a nagy órán is ekörüli érték volt). Sejtettem, hogy gyorsabb voltam, mint tavaly, de ekkor még nem tudatosult, hogy mennyivel.

De utána már tényleg vége volt, az érem és csomagosztás után kiszabadultunk a tetőre, ami eddigre már teljesen tele volt emberekkel. (Ilyenkor lesz érthető, miért olyan alacsony a létszámlimit) Itt rövid téblábolás után úgy döntöttem, hogy ismét megkísérlem azt, ami tavaly lehetetlennek bizonyult: lefotóztatni magamat a csúcskőnél. És a mobilszolgáltatóm is ekkor értesített nagy örömmel, hogy megjött a telefonszámlám. Hiába, tényleg a csúcson kell abbahagyni.  A javuló időeredmény arra mindenesetre valóban jó volt, hogy tényleg sorra is kerültem a kőnél, mivel ekkor még nem voltak olyan nagyon sokan. (A hátam mögött már a tavalyról ismert végtelen hosszú sor húzódott, és nem is tudom, hogy nem hiába vártak-e, mert az eredményhirdetés, aztán pedig a Kékes Öregfiúk Klub megalakítása következett, és persze emiatt a fotózkodás szünetelt.) Úgyhogy ha eddig valaki arra a kérdésre kereste volna a választ, hogy miért érdemes jövőre gyorsulnia a Kékesen, akkor azt hiszem ezzel megvan az egyik a válasz: különben nincs csúcsfotó.  

Ezt követően ismét összeakadtam a SUHANJ-osokkal, és Nórival is, kölcsönös gratulációk és egy rögtönzött születésnapi ünnepség következett, majd észrevételeztük, hogy ismét jön az eső, így jobbnak láttuk lassan szedelőzködni. Ez részemről már csak azért is indokolt volt, mert a buszok még mindig nem jöhettek fel, a visszaindulás pedig fél kettőre volt tervezve, de addig még el is kellett érni a buszhoz. És valóban, az óvatosság indokolt is volt, mert a lefelé úton elém táruló látvány alapján olyan érzésem volt, mintha a káosz főpróbáján lennénk: autók, teherautók, buszok össze-vissza az úton, részben még felfelé (megfordulni leginkább csak a tetőn lehetett, ami rendes körülmények között nem gond, de most a szűk úttal együtt komolyan limitálta a lehetőségeket) részben már lefelé, izgalmas manőverekkel kerülgetve egymást, a lefelé tartó szurkolókat és a versenyzőket. Ha tényleg főpróba volt, akkor nyugodtan mondhatom, hogy az előadás is jól fog sikerülni. A helyszínen lévő rendőrök úgy tűnt, inkább szociológiai kísérletet folytattak á lá "hogyan oldják meg ezt a helyzetet a népek egyedül?", így mindenkinek a maga kreativitására volt bízva, hogy hogyan jut ki végül is a szabad placcra. Ugyanez vonatkozott persze a gyalogosokra is, nekünk ugyan kicsit könnyebb volt (mert kisebb helyen elfértünk) de azért szlalomozni kellett rendesen. A busz még mindig ott volt, ahol felfelé futva találkoztunk vele, de jóval messzebb, mint amire emlékeztem. Szerencsére még így is időben érkeztem, így innentől már belülről szemléltem, hogy hogyan manőverezünk. A visszaöltözés így idő hiányában elmaradt, de ezt nem bántam, mert a csúcsfotó bőven kárpótolt, és különben is, zuhanyozni amúgy is csak otthon lehetett.

A visszaút a szokásos módon telt: nagyon csendesen, leginkább csak a sporik szuszogása hallatszott.  Meg az eső, ami azért csak elkezdett szitálni a végére, és útközben is el-elkapott bennünket. Végülis fél négyre értünk vissza, ami teljesen tűrhető időzítés. Ugyancsak pozitívum volt, hogy bár nagyon sok időm nem volt lenyújtani (vagy sorban állás, vagy nyújtás) de csak térdemet éreztem, ami pedig a hegynek fel menet miatt teljesen jogos.

Itthon aztán volt időm összehasonlítani a tavalyi és az idei versenyt, és meg voltam döbbenve. Ahhoz képest, hogy hegyen tényleg nem edzettem (igaz, tavaly sem) sikerült több, mint 12 percet faragnom az időn. Méghozzá, ahogy a km idők mutatják, nagyjából egyenletesen: legalább egy percet minden ezresen. Ez azért nagyon lelkesítő, különösen, ha hozzáveszem, hogy komolyabban csak márciusban kezdtem újra az edzéseket. A rendszeresség tehát már magában csodákat művel, de ha még olyan vajákosságokat is bevet az ember, mint pl "edzésterv", akkor annak tényleg beláthatatlan következményei lehetnek  De én bátran vállalni fogom ezeket a beláthatatlan következményeket is  

Jól vizsgázott a most először hegyifutáson részt vevő GPS-es órám is. Míg a Margitszigeten a várható 1-2%-os hibával méri a távolságot, itt a tévedés csak ezrelékben volt mérhető. (20 méter) A magasságmérés ezzel szemben sokkal kevésbé használható, itt már 46 méter az eltérés, ami egy kicsit sok. De eddig is tudtam, hogy erre nem szabad hagyatkozni, ezen a versenyen pedig nem is szükséges, mert a szervezők valóban nagyon részletes emelkedési profilt készítenek a pályáról, szóval tényleg szinte "meg lehet tanulni kívülről" az egészet, ha valaki akarja.

Epilógus:

Mindig is szerettem a hegyeket. Valahogy a magasság, az eltávolodás a mindennapitól, a más levegő, az erőfeszítés a feljutás érdekében mindig egy emelkedettebb lelkiállapotba hoz, és nem csak tengerszint felett. Az, hogy ezt a futással is kombinálni lehetett, nagyszerű dolog. Teljesen evidens, hogy jövőre is itt a helyem. Még az is lehet, hogy sikerül majd még pár embert meggyőznöm, hogy tartsanak velem.  Most már csak a szokásos verseny utáni teendők vannak vissza, vagyis megvárni a hivatalos időeredményt, és persze izgulni, hogy készült-e rólam értékelhető minőségű fotó. De ezt még meglátjuk.