Hihetetlen, de igaz: idézett, hivatkozott ember lettem, jegyzik a nevemet! No ne gondoljatok nagy dologra, sőt, előrebocsátom, a fennálló apróság is tévedés - mindenesetre egy, valamikor régen a neten elhelyezett gagyi dolgozatomat kerestem, s a gugliban értelemszerűen a nevemre kértem a találatokat. Ki is jött sokszáz, s köztük nem is egy helyen a következő, "aranyköpésként":

"Azok a bennszülöttek, akik dobokat ütögetve próbálják elűzni a gonoszt, komplett idiótáknak tűnnek azon okos emberek szemében, akik a dudát tövig nyomva próbálják megszüntetni a közlekedési dugót." (Mazur Béla)


Bocsi a hülye színekért, nem tudom, hogy kéne normálissá tenni, hihi. Hát kérem, ezt egyszer én is beidéztem valami vicces lapra és ezek szerint a nagyokosok meg nekem tulajdonítják... Hja, így születnek a legendák. Mint ahogyan a tegnapelőtti 100-as OB-n Farkas sajgó derekából délutánra már fájó térd lett... (Nem tudom, figyelitek-e ezt a finom átkötést saját fiktív nagyságom és a valódi mondanivaló, a futás közt... Hiába, nem véletlenül jött a minap egy levél, hogy olvasta valaki a túrabeszámolómat és leszek szíves valami újságnak is írni ezután... Bár gyanítom, hogy ilyen levelet mindenkinek küldtek a ttt honlapról, aki legalább két értelmes bővített mondatban le tudta írni, hogy elindult, ment és odaért.)

Nnnna, de miről is akarok én itt írni, ez a kérdés ugye. Persze van időm hülyeségeken agyalni, mert ma sem futottam, de majd holnap... Addig meg fejbenfutok, tervezgetek. Szombaton megvolt a százas OB, írtam róla egy kis beszámolót, utána a sebeimet nyalogatom... Nem végzetesek, annyit ártanak nekem ezek a fájások, mint hegylakónak a szalmonella, de az azért mégiscsak pofátlanság, hogy Pirike már futott tegnap is, Farkas szintén, Balázs már a hétvégi 150 kilométeres ultraszívást tervezi, én meg próbálok egyenesen járni, hogyha látják... Hiába, nem szoktam még meg, hogy annyit futok, amennyire már a vonatjegy is drága volna.

A százas versennyel amúgy még nem is volna bajom, csak egyelőre nem tudom elképzelni, hogy másnap jó Bécs-Pozsony-Budapest-szupermarathonista módjára megint futok ennyit... És persze a türelem sem az erősségem, de van még jópár hónapom mindezt megtanulni. De az bizonyos, hogy ha véletlen októberben is elkezdem javítgatni a marathoni csúcsaimat mintegy résztávként, akkor rám kell uszítani egy sintért, mert kezdek közveszélyes lenni.

Ugye néhány hete egy svájci katonai alakulat véletlenül betévedt Lichtensteinbe egy éjjel, mert eltévedtek, valójában ők maguk sem tudták, hol is vannak, de nem volt baj, mert igazábaól a kutya sem vette őket észre... A helyiek ugyanis aludtak. Valahogyan hasonlóan sértegetem én a saját határaimat, de úgy, hogy azt valamirevaló diplomácia mélyen elítélné: ahogy átlépem a határokat, amiket addig ismertem magamnál, mindig kicsit kijjebb viszem a határjelző bójákat... Vagyis inkább kijjebb rugdalom őket, magam észre sem veszem, csak másnap, mikor itt fáj, ott fáj, amott fáj: a szervezetem jelzi a határsértést és magyarázatot követel... szerencsére a diplomáciai kapcsolataim egyre jobbak a saját testemmel, talán egyszercsak elérem azt az állapotot végre, hogy uniót alakítunk és a testem és én ugyanazt akarjuk. Mondjuk egy Sárvár 24-et jól teljesítve...

Mindegy, a hétvégi határátkelés szerencsére nagyon jól ment, remélem, pozitívan ítélik meg a vízumkérelmemet is, ami a jelenlegi határaimon túlra szól tartósan... Addig viszont kénytelen vagyok elemezgetni azt a pár visszamaradott kis jelentést arról, hogy bizony túl sokáig tartózkodtam az ismeretlen zónában, egészen pontosan 9 óra és 5 másodpercig, az ultrafutók számára fenntartott helyen. A legelső ilyen jelentés épp arról szól, hogy alighanem felfáztam, nem kicsit.

És most megyek pisilni.