A CSÜCSÖK ÉS A HAGYMA

Lejárt a két hét, nincs mese, futni kell. Pedig mese az volt, bizony, hogy volt! Hallga’ csak!

Volt egyszer, hol nem volt, a visszaváltható síküveghegyen is túl, túl az Egybesült Majonéz Emírségeken is és még az Óperenciásrendszeren is túl, annyira messze, hogy még a Google Earth-ról is lelógott az odavezető út, nos, ott élt valamikor régen a csücsök meg a hagyma.

A csücsök kicsit beszédhibás volt, szegény, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egész évben, minden nap és minden órában muzsikáljon. Muzsikált éjjel, muzsikált nappal, mit törődött ő a világ bajaival! Álla alá kapta zongoráját és átszellemülten csapott bele minden mulatságban kedvenc nótáiba... mígnem aztán lassan beköszöntött a hideg tél, s ő ott állt a hideg hóban étlen, szomjan és dideregve, kezében egy idézéssel, amit az Adó és Pénzügyi Ellenőrző Hatóságtól kapott, s melyben azt firtatták, hogy a rengeteg vidéki hakni tiszteletdíja utáni adót vajh’ mikor szándékszik befizetni. Mikor még hidegebbre fordult az idő, akkor a csücsök gondolt egy merészet, s utolsó erejével megdöngette a Hivatal ajtaját, ami lassan kinyílt.

A hagyma mindeközben szorgalmasan növekedett a föld alatt, s képzeletében már gyönyörűszép jövőjét építgette, ami oly csodálatos volt, akárcsak a Kreml csodálatos tornyai, de egyszer csak bekövetkezett a szerencsétlenség: izmos asszonykezek rántották ki a földből, éles kések szaggatták nagy gonddal növesztett hagymarétegeit s erejéből már csak pici sóhajra futotta, mikor párolni kezdték néhány gomba, répa és karalábédarabbal együtt.

Egyikükről sincs hír azóta sem, így a mese véget ért. Nincs mese.

Szóval tegnap hivatalosan is véget vetettem a pihenésnek, bár a futás végére nem épp úgy éreztem, hogy amúgy alkalmas volnék lábaim egymás mögé rakosgatására. Éppen elrontottam a gyomrom, éppen nagyon kialvatlan voltam, éppen a pokolba kívántam minden sportot, miközben szánalmas vánszorgással haza... izé... kocogtam. 15 kilométer, de nagyon régen éreztem már ilyen pocsékul magam, hazatérvén húzódtak az izmaim (egek, két hét alatt kijöttem a gyakorlatból!), s ami a szorongásomat most előidézte: az achillesem megint szórakozik. Úgy tűnik, a Balcsi most sok volt neki. Volt már máskor is ilyen, de két hét eddig elég volt a regenerálódáshoz; hát most nem. Mindegy, ráérek, nem kerget a töröktanár – várok még egy kicsit. Amíg ropog, nyikorog az a fránya ín. Meg egy cseppet fájdogál.

Szerencsére azért ismerős ez a dolog, tavaly, tavaly előtt is nehezen találtam magamra a Balaton után. Tavaly fél évembe telt... Idén azért nem lesz annyi. Szerencsére jön a nyár, lehetőségek sora a sportra. Nem fogok unatkozni. Meg most már végre meg kell tanulni idegennyelvül is.