15 hozzászólásElső feladott versenyem. Testileg semmi bajom nem volt. 75-nél Chino-tól egy használható esőkabátot is kaptam, miután az enyém - mint másoké is - alul maradt a küzdelemmel. Addig kb. 6 kilónyi csuromvizes ruhát cipeltem magamon. Pedig reggel napsütésben indultunk. Aztán eleredt az ég. Én még láttam a futás szépségét, el voltam a gondolataimmal, aztán ezek a gondolatok mindig, egyre jobban előrébb kerültek, végül a futás, ami egyre kevésbé volt futásnak nevezhető, már egyáltalán nem mozgatott. Persze végig tudtam volna csinálni - csak megéri-e, azon töprengtem. Ha három dolgot kellene mondanom, hogy mit nem szeretnék az életben, a tegnapi nap benne lenne... ezt mindig is tudtam. Nem hiába nem túrázok. Nem hiába nem nagyon futok terepen rossz időben... aszfalton... az más. Ott fújhat, eshet, nem lényeges, mert a futás örömét nem veheti el tőlem. De ha valahol már elvette, ott kár az erőfeszítésért.
Egy másik helyen reagáltam egy pár mondatra, csak a körülmények illusztrálásaképpen illesztem ide. amellett, hogy elmondom, hogy az utakon, ahol patakok folytak, azért gázoltunk már a vízben, mert ott legalább nem csúszott annyira. És hogy a zajló vízben mosakodtunk combig, mert már mindegy volt. Hogy nem kerestük a gázlókat a patakokon, hanem térdig belementünk, mindegy volt. És sosem éreztem akkora tiltakozást a testemben-lelkemben a folytatás ellen, mint tegnap...
Bennem nem volt annyi ktartás, mint a többiek közül pár emberben... Nem állt arányban a cél és az odaúton elszenvedett hátrányok. Ez van. Őrült vagyok sok területen, de tegnap ez nem az én terepem volt.
Ezt írtam Bozótnak; csak hogy lássátok, mi is volt tegnap a hegyen:
| Bozót írta: |
Úgy tűnik, klassz idő volt ma a Pilisben  Csak azt nem értem, hogy milyen hömpölygő folyók voltak ott, ha Hajduska Balázsnak 9:30 is elég volt    |
Erre csak azt mondom első körben, hogy Tóth Attilát kérdeztem, hogy meddig ért neki a patak Pilisszentlászó után lefele (Attila még nagyon korán ért oda). Mondta, hogy térdig. Oké, mondom én, nekünk az tökig, s olyan sodrása volt, hogy öten összekapaszkodva tudtunk nagy nehezen átmenni. És hogyan ment át a másik patakon, kérdeztem. Milyen másik patakon - csodálkozott. Mondom, hogy azon, ami lejjebb volt és úgy láttuk, hogy ha egy autót beletennénk az 5-6 méteres vízfolyásba, akkor felborítaná. Nem értette. Kiderült, hogy ő a fenti patakra nem is emlékszik, a lenti ért neki térdig. A föntin a köveken ugrálva átment. Nekünk már nem volt kő... És amikor késsőbb Atom megpróbált átmenni, mint hallom, őt elsodorta, nyakig elmerült, elvitte a táskáját és utána visszament a 75-ös pontra és befejezte a versenyt. Mi öten voltunk az utolsók, akik még valahogy át tudtunk jutni; a lenti patakon akkorra már csak harckocsival lehetett volna keresztülgázolni. Félelmetes volt az ereje, féltünk is az egész napos megpróbáltatások után.
Nekem 86-nál (ami valójában kilencvennél is több volt, miután a patak miatt egy egész hegyet meg kellett kerülnünk és pluszban felmászni rá) elfogyott minden. Kiálltam. Semmi bajom nem volt, csak azt mondtam: én ezt így nem. Mert értelmetlen. A teljesítés önmagában nem ért annyit, hogy még három órát szivassam magam. Nem magyarázom, hiányzott a belső erő a folytatáshoz. Én nem erre születtem, nem erre készültem, sosem csináltam ilyet és nem is akarok. És ha nem tudok futni, mert sötét van, mert le kellett vennem a szemüvegemet, mert a bokáig érő, úton hömpölygő patakban kell mennünk, mert az nem annyira csúszik, ha nem látom azt a sok szépet, amit megszerettem a futásban, akkor nem akarom. Egyszer majd lefutom még a T100-at. Mondom: leFUTOM. Mert futni jó, de szerencsétlenkedni igazán cél nélkül, hát az nem az én világom. Csodálom azokat, akiknek volt elég erejük. Bökit és Steve-et leginkább, kicsit úgy érzem, cserbenhagytam őket. De most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy folytattam volna. És ha visszamehetnék az időben tegnapig... el sem indulnék. És ilyen körülmények között nem is fogok többet. Sok őrültséget csináltam-csinálok, mert akarom, de itt alapvetően elvesztettem a célt tegnap. Az nem volt cél már, hogy megmutassam, hogy képes vagyok ilyen körülmnyek között egy százast teljesíteni. Mint ahogy mondjuk az sem volna célom, hogy bebizonyítsam, hogy képes vagyok népdalokat énekelni egy álló napig, miközben a talpamat forró parázzsal égetik. Értitek, ugye? Számomra tökéletesen értelmetlen. Amiért addig eljutottam egyáltalán, az a társaság volt. Nekik köszönöm.
Érdekes, újabban én is kicsit ilyen lettem. Pedig volt idő, mikor szinte kizárólag teljesítménytúrákat futottam. Most meg valahogy szeretem nézni a hegyeket, mondjuk úgy, mint a Balatonnál, ahol át kell menni a Tanúhegyek között, de valahogy a sárba belelépni, az nem vonz.