11 hozzászólásAz a helyzet, hogy mióta áttekertük az órákat, elmaradtak a reggeli futások. Nyolcra járok ugyanis dolgozni, de ma reggel is negyed kilenckor ébredtem, a hasamra tükörtojást sütött a nap, a telefonom akksija lemerült a sok hasztalan probálkozástól, hogy felébbresszen... nem és nem megy. Nem tudok felébredni.
De nem ez aggaszt igazán, mert akár ráá is foghatom, hogy így, két és fél héttel a verseny előtt talán nem is kell már fartlekeznem, viszont - s ez az ijesztő - nem is tudtam volna futni. Ugyanis a hétvégén szépen lefutottam terv szerint a kitűzött távot a kitűzött idővel (na jó, picit gyorsabbnak örültem volna, de nem siettem), a frissítés is bejött, mindössze 1,2 liter tápszer meg pár marék nápolyi és két banán kellett, hogy életben tartson, szóval nem volt okom a panaszra. (Azt leszámítva, hogy rossz fajta nápolyit vettem, amit nem tudtam lenyelni, mert cementes-meszes-csokis habarccsá állt össze a doboz alján így azért sok percet elvesztegettem hiába.)
Szentendre felé nyolckor indultam, hogy Visegrádon át Esztergomba jussak, majd onnan Dorog felé vissza, ez mindösszesen 128 kilométer, s adtam magamnak 12 órát rá mindennel együtt. A mindenbe belefért az is, hogy Dorogon fogjam magamat és leüljek egy lépcsőre aludni, szóval tényleg mondhatom, hogy a futás maga nem volt rossz, bár azon a héten volt két durva edzésem, s azt nagyon hamar megéreztem. Az izmaim fáradtak voltak, de sebaj, lesz ez rosszabb is a jövő hét után. Aztán este hazaértem, várt a sör, várt a kefir, mást nem is ettem aznap... Másnap nem is tudom, miért, de végül mégsem mentem el kocogni, pedig terveztem. aztán jött a feketeleves. Hétfőn elaludtam, de mint a barnamedve ősszel, este meg nem értem rá, ki kellett rabolni a teszkó akciós polcait. Másnap reggel nem csak elaludtam, de még az ébresztőt is elfelejtettem beállítani, s ezen a reggeléen éreztem először, hogy akad a bokám. Addig csak valamiféle múló achillesfáradtságnak hittem, de délelőttre már nem tudtam lemenni a lépcsőn. Fel még igen, de le már nem. Szerda: reggel majd futok óvatosan, gondoltam... persze alva ezt nehéz, jól el is késtem, így ez is kimaradt, de felesleges is lett volna felkelnem, ugyanis a lépcsőzés a bal bokámban már nagyon fájt, próbaképp néha futottam is a munkahelyre menet, s az eredmény lehangoló volt: minden elrugaszkodás egy-egy könnycsepp. Affene!
Tegnap fél órát kenegettem, masszírozgattam, mert sejtem én, hogy nem ízület, inkább az achillesem és az izom találkozásánál valami gebasz, mára már jobb is lett, de ezt reggel sajna nem tudtam futás közben kideríteni, mert úgy elaludtam, ahogy már csak aneszteziológusoknak tanítják plusz ötösért az üzenőbe. Szóval eltelt így öt nap és nem futottam... bár ki tudja, lehet, jó volt ez a kis pihenő. Ma kocogtam egyet végre. Nem sokat, csak kicsit. A bal vádlim-bokám nem az igazi, de lazán már ment. Az achiullesem ugyan jelzett, de van még elég feketenadálytő krémem... Sárvárra rendben lesz minden.
Addig még van feladat elég, futás is, más is, nem ronthatom pont most el, nem igaz? Ha nem futok, addig majd gardróbszobát gyártok maximum. Szétkalapált ujjal mégiscsak könnyebb futni, mint megstoppolt achillessel, nem?
hááát Béla, Te is minden vagy, csak normális nem (már bocsi, hogy így személyes ismeretség nélkül lebolondozlak). nagyon szurkolok neked Sárvárra és kívánom, hogy tünetmentesre "pihend" magad addig, és hasítsál vmi emberfelettit!