Nem bírom ki, most már leírom, mert annyira kell röhögnöm, mikor a karomra nézek, hogy ezt már nem tudom tovább magamban tartani. Szóval a hétvégén, a rekkenő hőségben egy szál ujjatlanban nekiindultam a hetesen Fehérvárra, mondván, hogy szokom a meleget, satöbbi. Be nem kentem magam, sosem szoktam, meg úgyis csak leizzadnám.  Meg aztán bármikor jól jön az a kis barnaság, ha el kell bújni a betörők elől a trágyásszekéren.

Nos, így utólag nézve úgy voltam evvel a futással, mint analfabéta kisiskolás a betűtésztával a levesben… elvoltam vele nagyon sokáig, addig még csendben is maradtam, hülye arcot is vágtam közben, de amit végére kihoztam belőle, annak nem sok értelme volt a külső szemlélő számára. No nem ragozom: a fák árnyékai nem értek ki az útra, s én ott vergődtem az olvadó aszfaltút mellett szomorúan, mint a szárnyaszegett kismadár, aki ráadásul az próbarepüléskor döbbent rá, hogy ő eredetileg pingvin. Vagyis az állatoknál maradva: nem ilyen lovat akartam. Én meg egy ökör voltam. Hogy még állatot mondjak. Vagy barom. Mindegy. Kábé a nap közepétől kicsit beljebb lehetett ennyire meleg, mint ami ott volt az úton. Nos, a frissítést megoldottam 74 kilométeren keresztül egy liter trutymós táppal, a vízzel viszont csínján kellett bánni, mert Martonvásárig nem volt nyomós kút, ott viszont egy közepes délafrikai ország féléves édesvízkészletét ittam meg és locsoltam magamra, midőn minden alá befeküdtem, ami kék volt és folyt belőle valami.  Ha maga Foxi Maxi kéklik a sarkon épp dolgát végezve, engem az sem érdekelt volna… A nap pedig csak tűzött. Volt ugyan némi gyenge szél, de az épp hátulról fújt és épp olyan gyorsan, ahogy futottam. Kápolnásnyéknél már tudtam, hogy nem lesz 102, vagyis nem teszek plusz tókört, mert az őrültség volna, hiszen a cipőm néhol beleragadt az aszfaltba, s megint ott tartottam, hogy a vízputtonyomból öntöttem a fejemre a vizet már, s szépen piruló vállamra pedig méretes dióleveleket tettem árnyékolónak, amiket az ujjatlan póló és a táskapánt alá szorítottam be. Éreztem, hogy soha életemben nem égtem még úgy le, mint ahogyan le fogok azon a délutánon. Kis közjátékként megörültem a szembejövő biciklistáknak, először azt hittem, már hallucinálok, de nem, mert rám is köszöntek egy csomóan… Kiderült: akkor volt a Velence 10, vagyis ezek a marhák (már elnézést minden kis pingvintől, de tényleg) 280 kilométert bringáztak. De jó, legalább nem vagyok egyedül ilyen hibbant.  

Sukoró, Pákozd… ekkor már tudtam, hogy 84 sem lesz, ami a B-terv volt, gyakorlatilag azon gondolkodtam, hogy a zoknimból csavarok még egy kis vizet, hogy a fejemre csepegtessem, vagy felborítok egy biciklistát és elveszem a kulacsát… De ami a 84-től elvette a kedvem igazán, na az a Kisfaludi emelkedő volt. Ezúton is csókoltatom Pecsenyét, aki ajánlotta az utat, mert több a kút, mint a déli parton, de azért volt pofája röhögve megkérdezni, hogy hogy tetszett az emelkedő. Mert azt bizony elfelejtette említeni, itt forduljak fel, ha nem direkt. De gondolom, hogy azért mégis csak volt neki ezután némi lelkikukaca, mert Fehérvárra érve intézett valahogy nekem egy hatperces záport, abban lezuhanyoztam, felfrissültem, majd gyorsan megfordította a szelet és az utolsó öt percben meg is száradtam, szóval… köszi, haver! :)

Nos, a végállomás így nem a Halesz park lett, ahol körözni akartam még párat, hanem a LIDL, ahol lehetett venni jégkrémet meg sört. Csak előbb még gatyára vetkőztem a parkolóban és megfürödtem a maradék vizemben, hogy szalonképesen mehessek be a légkondis boltba, ahol percekig voltam látható, ahogy a fejemet a jégkrémes pultba lógatom a fagyikat vizslatván… pedig nem, csak az agyamat próbáltam a forrponttól lejjebb hűteni. Utána pálcikás jégkrémmel kellett lefeszegetnem a homlokomra fagyott mirelitpizzát és tölcséres fagyit, de ha kérdik, azt úgy is letagadom.

Node akkor térjünk vissza az elejére, legyen ez az írás amolyan keretes: mer' ugyebár avval kezdtem, hogy a karom. Ugye most úgy hámlik, hogy a 10 évadot megért Csillagkapu tévés sorozat Dr. Daniel Jacksonja, a régész, komplett egészestés filmet szánhatna rá, hogy a vállamról lefejthető pergameneken vajon milyen Ős, Ori (esetleg Asgard vagy Goauld) dialektusok lelhetők fel, s ezek milyen hatással lehetnek az emberiség jövőjére, de nem ez a lényeg, mert ez csak sima hámlás. A hámlás meg olyan, mint a hímlős, csak nem dudorodik, hanem pikkelyesedik, de ezt nem én mondtam, oké?

Node ha futok! Az ám a csoda, hiszen izzadok, izzadna a karom is, a vállam is, de az elhalt és le nem hámlott bőr nem engedi ki a vizet, ami így aprótól egyforintos átmérőjűig mindenféle méretű nagyságban vízhólyagként mutatkozik meg. Gyakorlatilag egy-két deci víz van a vállamon, felkaromon kis pukkancsok formájában, úgy nézek ki, mint egy pukkanósfóliába csomagolt próbababa, vagy mint egy mini godzilla, akire vízzel töltött óvszereket aggattak a légierő tréfás tisztjei. Egyébként halál gusztustalan, mert az amúgy száraz bőrömön végighúzom a kezem, mire egyszeriben kifakadnak az izzadságbombák és jön a víz bőrrel együtt, kenem szét a trutyit, blááááááááá…

Dr. Daniel Jackson, ha látná, a pergamenszerűen leváló felkarom után biztos ezekkel a dudorokkal, kiemelkedésekkel is órákig elszöszölne… Vajon ki csinálta? És miért? Melyik nép? És egy egész évad elmenne evvel, mert én csak a végén mondanám meg neki, hogy egy pingvin volt, s azt írta fel a vállamra jól kitapogatható (Braille) vakírással százszor: „Soha többet nem futok a napon ilyen sokáig, mert nem vagyok barom!”