Régen írtam. Nem volt mit. De most újra megjelent előttem a futás víziója.
Negyven fok van – minden normális ember futni megy ilyenkor, én meg csak izzasztom a lábfejem a fásli meg a kötés alatt. Pedig amit a kórházban kaptam fáslit, azt nagyjából kóbor, szerelmes tündérek álmaiból, októberi ökörnyálból meg hajnali ködfoszlányból szőtték kiskorú vietnámi gyerekmunkások. Úgy izzadok amúgy a melegben, hogy óhatatlanul eszembe jut a történet az egyszeri lábatlan bácsiról, aki egész nap csak sír, s mikor kérdi az onoka, hogy ’nagypapi, miért sírsz?’, csak annyit felel: ’mert büdös a lábam’. S amikor az onoka figyelmezteti, hogy ’de nagypapi, a lábadat elvesztetted a háborúban a harcmezőn’, még ő pirít a fiúra: ’ÉS AZT TUDOD, HOGY AZ AZÓTA MILYEN BÜDÖS LEHET MÁR?’.
A műtét felé
Szóval hosszú idő után végre megint feldereng a lehetőség, az álomkép, a vízió, hogy körözök egy vár körül, egy Balaton körül, akármi körül FUTVA. Miközben 5-10 perceket töltök avval, hogy keresem a mankómat, illetve lassan pb-t jegyezhetek annak kapcsán, hogy „ma már 2 perc alatt kijutottam a WC-re”. Mert hogyan is áll most az „egykori” 24 órás futó, Balaton kerülő ember, futóbolond őrült? Pontosan úgy, hogy van két lyuk a bokáján, mely két lyukon keresztül két napja az ország egyik legjobb dokija kivett pár darab csontot, körömnyi porcot, a Szukits kiadó által megjelentetett Asimov-összest, egy másfél szobás öröklakást a Rózsadombon, Kóbor János összes haját és az Omegával elkövetett mindegyik koncertjét CD-n, meg Michael Jackson legalább három műorrát. Persze minderre nem nagyon emlékszem, mert a műtét előtt fejbevertek egy húsklopfolóval, ami által már a műtét előtt úgy aludtam, mint a medve, aki tavasszal kijött a barlangból, majd amikor meglátta a bámészkodók tömegét, akkor intett egyet vigyorogva, magában azt mondta, hogy „anyátok!”, majd visszafeküdt az akciósan vett IKEA ágyába. Frászt nektek nyarat, hagyjatok aludni.
De mi is történt valójában? Röviden. (Ígérem.)
Szeptemberben Katowitzében, a 24 órás VB-n – akkor mit sem sejtve – konstatáltam, hogy végignyilall az agyamig egy fájdalom. Akkor gyütt a baj. Csak akkor még nem tudtam. Két hónap pihenés, aztán kocogás. Egy hónap kocogás után lelkemben kis rőzsedalokkal kezdtem edzeni a hosszú távokra, lassan eljutottam egy „jó” álapotba, csakhogy akkorra már minden edzés után bármelyik pék megirigyelte volna a bokámat, hiszen ilyen cipóval, amilyenre a bokám dagadt minden nap, bármilyen szakmai versenyt megnyertek volna. Noémi cakkosra rágta a fülemet, amikor én már semmiben nem bíztam, ő akkor is lökdösött, hogy vizsgáltassam meg, nézessem meg. Ha ő nincs... hagyjuk.
No, akkor doki. Állami. Nem ragozom. Röntgenterápia, galvánkád meg effélék. És pihentessem. Ekkor kezdődött a „nemfutásom”. Hónapok alatt elmúlt az emiatti görcs belőlem, mondván: ősszel már jó lesz. Hogy miért gondoltam, hogy a két vizsgálat által is kimutatott porcleválás és a csontkinövések eltűnnek, mint Harry Potter a varázsköpönyeg alatt, nem tudom, de bíztam a dokiban. Kár volt.
Úgy tűnt, javul a dolog. Három hónap múlva a négyéves nagyfiammal 20 percet futkostam… Álmos nem egy Usain Bolt, de aznap este megint nem fértem bele a cipőmbe. Ekkor érlelődött meg bennem, hogy alighanem az állami dokik túlontúl a kilencven éves nénikhez vannak szokva, akiknél evidens a kérés terápiaként: nénike, most már ne fusson 24 órát, oké? A nénike meg bólogat, mert azt szokott, „doktor úr, nem is eszem, mitől fosnék 24 órát?”. És így a néninek a rheumáról egyenes útja vezet a fülészetre.
Három különböző ember ajánlotta Tállay doktot urat, akihez végül elvezetett jósorsom, meg a 61-es villamos. 10 perc volt a diagnózis, 10 perc a megoldási javaslat, 5 perc a műtét időpontjának a kitalálása Andival, az asszisztensével. Sínen voltam, mint az odafagyott csiga! És ebben nem kevés szerepe volt a CardioControlltól Barnának és Jutkának, akiknek sosem lehetek majd elég hálás – minimum, hogy az Ironteam SE színeiben mindent megmutatok majd, ami bennem van. A labor és egyebek Jutka segítségével hamar megvolt, s bár a tűtől félek, mint az Alkonyat vámpírjai a fokhagymás pirítóstól, elájulni mégsem ájulhattam el Cardióéknál, mert egyrészt Lúdtalp doki is ott volt, másrész meg egy fiatal lány vette a vért, aki előtt férfiúi büszkeségem nem engedte a gyengeség kimutatását. Oké, hogy a kezem ökölben volt végig, úgy kellett szólni, hogy már nincs bennem a tű, esetleg abbahagyhatnám a verejtékezést, isteneim emlegetését, a karfa módszeres tépkedését, és ha akarom, akár fel is állhatok. Vagy ha tudok. Ezután, az EKG-n derül ki, milyen jószívű vagyok.
A műtét
Csak egy hetet dobtam rá a parára. Az mindegy, hogy levágják a lábam, egyenként húzkodják ki az ereimet, befonják a lábujjaimat… Csak az a tű ne volna, amit a kezembe nyomnak majd. Nomeg… nem ihatok kávét reggel. Én. Aki kávé nélkül kávét főzni sem tudok magamtól. Áhh… el van cseszve a napom. Noémi agyára mentem biztos, de nincs még ilyen nő, aki elviselne. Miatta vagyok mindig az, aki vagyok.
Nos, így aztán végigaludtam odafele az utat, Noémi vezetett, annyira féltem a tűtől, hogy amikor kiderült, lehet, hogy nem tud jönni velem, szinte sírva fakadtam. De aztán hála anyukájának, jött. Én meg aludtam. (Látjátok, hogy ilyen kontextusban is simán lehet emlegetni valakinek a jó édes anyukáját?) Aztán befeküdtem, majd aludtam. Említettem már, hogy nem ittam kávét? Aztán felkeltettek, hogy vegyem be ezt a nyugtatót meg a másik bogyót – legalább választhattam volna, hogy a valóságot választom, avagy a mátrixot, de nem. Eztetet vegyem be, oszt’ csá. Bevettem. Csak hagyjanak már aludni. Nagyjából még arra emlékszem, hogy jött egy valaki a Jóbanrosszanból, s fehérre epilálta a bokámat, szinte vártam később még Lux Endrét, hogy ellopja Noémit mellőlem, de őt sajna addigra kizavarták az intézményből (az egyetlen rosszpont a helynek ez!), majd mindenmindegy alapon aludtam tovább.
Aztán megérkezett a lefüggönyzött fekete autó… helyett a hordágy. Nos, az a piszkafa ember, aki borotvált, úgy emelt meg engem, mint kormányunk a tranzakciós adót, s már robogtunk is a műtő felé, ahol hála az égnek felerészt ismerősöket láttam. Beigazgattak szülő nő pózba, vagy mi, lekötöztek – volt is miért, mert színlelt epilepsziás rohammal küzdöttem a tű ellen, nyugtató ide vagy oda, Banán, később Golden Gate alakot vettem fel, csak hogy szabaduljak; tényleg rettegek a tűtől. Node mit csináljak, amikor már két perce matatott az aneszteziológus a bal alkaromnál, csípett, fájt, nyomkodta, döfködte – pedig ha akarom, olyan eres a kezem, mint megboldogult nagyapámé volt, aki asztalosként kereste a kenyerét, majd egyszer csak hosszas küszködés után meghallottam, amit nem akartam: „figyelj, ezzel most akkor mi a fenét csináljak?” – na ekkor néztem oda. A vénám MELLETT fél centivel próbált kalocsai mintát hímezni az alkaromba, hogy minek, azt csak ő tudja. Valaki (Andi?) ekkor (miután lekötözve ismét menekülni próbáltam) fogta meg a vállamat, hogy nyugodjak már meg. Nos, a branül végül a kézfejembe került.
Közben kedélyes beszélgetés. Dokinak mondom: doki, sokszor mondták, hogy csiszolatlan gyémánt van a bokámban, flexezze már formára, legyen szíves! Hány karátosra kéri? Mondom: olyan 267 jó volna… 24 órán át. Nevetés. Csak mellékesen, mikor majdnem felborultam ágyastul, úgy fetrengtem a tűtől, mondtam, hogy nem bírom a tűt. A doki megelégedve mondta, hogy így legalább biztos lehet benne, hogy nem vérdoppinggal szoktam nyerni. Hahaha. (Mondtam volna inkább, hogy nem doppinggal, de intravénás kávéval kibékülnék?) Közben hallom: „kezdem adagolni az altatót”. Mondom, intravénásan Hubertust nem lehetne? Kérdi a doki: „miről akar álmodni?” – mondom: KÁVÉRÓL! (Mondtam már, hogy aznap nem ittam még kávét? :)) Kicsit mozogni kezd a szoba, mint amikor hirtelen állok fel, s megszédülök. A fejem felé közelít valami fehér. Mondom: „ez meg mi a frász?” – „Oxigénmaszk, hogy a műtét során kapjak levegőt” – jön a válasz. Kérdezni akartam, hogy minek, hiszen ott van az, csak szívnom kell, de ez már elmaradt, mert valaki suttyomban tarkón csapott egy rézmozsárral, és rám szakadt az ég.
A többiek úgy jöttek be a műtét után, hogy viccelődtek, beszélgettek… Én arra ébredtem, hogy betakarnak a szobában. Aztán aludtam tovább. Ej… mondtam, ugye, hogy nem ittam kávét? Noémi csókja ébresztett, belógott. Kicsit zavarosan emlékszem a többire, aludni akartam, nem tudom, nekem lehet, hogy egy elefánt agyarműtétjének anyagát adták be (vagy csak nem ittam kávét), de nem nagyon akarózott észhez térnem. Andi bejött (Tállay doki Andija), s nem tűnt őszintének a mosolya, amikor mondta, hogy ugyan nem horkoltam – erre figyelmeztettem őket, de alighanem a számba tömtek egy párnát –, de a bokám belülről elég csúnyán nézett ki. De ne aggódjak. Majd a doki elmeséli, de ne aggódjak.
Úristen, csak nem átszúrta guggoláskor az ugrócsontomat a tüdőcsúcsom, vagy kioperáltak a ludtalpamból két libát és egy süldő disznót? Rettegve vártam a dokit, de ő megnyugtatott. Szar a bokám, szar, de minden esély megvan rá, hogy fél év múlva semmi bajom nem lesz, s futhatok kedvemre. Ránéztem a mankóra, aztán majdnem elkapott a röhögés. Mindenesetre megköszöntem neki szépen… aztán vártam a hazajövetelt. Ja: ittam egy nagy adag kávét végre. Még a napot megkoronáztuk Noémivel egy fejedelmi ebéddel, aztán hazahozott. És most mellettem a mankó, de 10 hónap után végre újra látom magam futni. Bicegek, tegnap fájdalomcsillapítót vacsiztam és ilyenek, de látom magam futni! És ha Noémi nem üt, ha nem bízik bennem, ha nem támogat, lehet, belenyugodtam volna már, hogy nem és nem. De így már készülünk arra, hogy újra megyünk versenyre együtt. Magamtól… már sokan mondták, hogy elveszett ember volnék. Vele nem.
Köszönöm, Noémi! :)
(És köszi mindenkinek, aki segített eljutni idáig, akik biztattak és elviseltek. Jutkának, Barnának és Andinak a segítségért, főnökeimnek az elviselésért, Anitának a biztatásért – sorstárs, jobbulást a térdednek! – Noémi anyukájának a segítségért és a bajban nyújtott képletes és valóságos mankóért. Köszi, hogy újra van reményem, s lehetnek álmaim.)
Utószó: Noémi azt mondta: van egy jó híre meg két rossz. Az egyik rossz az volt, hogy 10 napig szúrnom kell magamba a véralvadásgátlót. És hiába egyezkedtem vele, hogy majd én végigtaperolom magam minden nap, van-e bennem vérrög, s szétnyomkodom, nem volt apelláta. Állítólag az apelláta évek óta hiánycikk. Kettőt beadott ő, nála jobban senkiben nem bízom, mégis szenvedtem, de a másodiknál ott volt Álmos és Áron, na őelőttük az „apa hős” című darabot kellett előadnom, annál is inkább, mert Álmos nagy hangon magyarázta, hogy nem fáj, mikor kórházban volt, ő is kapott a kezébe… ezek után ha elájulok, szerintetek nem röhögnek körbe?
Nos, a család most vidéken van… nekem pedig az a dolgom, hogy kímélem a bokám, mankózok, egyelőre a vécéig meg vissza, s esténként beadom a szurit. Persze nem ám csak úgy. Videóra veszem, feltöltöm a Youtube-ra, s elküldöm a linket Noéminek. Mert nem bízik benne, hogy beadom. Mit tagadjam… én sem hinném el magamnak bemondásra. :)
Örülök.
Nagyon.
Nagyonnagyon! :)