5 hozzászólásSchubert Befejezetlen szimfóniája jutott először eszembe a mai futásom alatt, de aztán korrigáltam. Leginkább a Pink Floyd november elején megjelent The endless river című albuma az, ami jellemezte a ma estét. 1994-ben megjelent a Division Bell című album, rajta remek számokkal, de míg készítették, rengeteg zenét-zajt-zörejt rögzítettek, mintegy húsz órányit, amiből most – némi utómunkával, gondosan összeillesztgetve a zenekar akkori stúdió béli jameléseit értelmezhető formába - kiadtak egy ambiente jellegű instrumentális albumot, amin egyetlen „új” szerzemény található, a Louder than words, amit összeraktak és kerek egész lett belőle. Új szöveggel, de még a régen feljátszott, és az utólag hozzáillesztett futamok kíséretében… Miért írom ezt?
Az album összes dala olyan, mint egy-egy remek szám intrója, hallgatod, várod, várod a számot, de egyszerre már másik „intró” jön. És mindegyik amolyan „hű, ebből lehetett volna akármi” – de nem lett, mert közben eltelt 20 év, és a zenekar megszűnt, és a tagok az akkori taktusokat a fiókba tették, nem kezdtek vele semmit, nem dolgozták ki, kezdemények maradtak. Egy-egy reményteli, sosem befejezett Pink Floyd szám csírái.
Nos, ma elmentem futni, kb. 16 lett belőle, és végig bambultam. Oké, máskor is ezt szoktam. De terveztem, hogy „mindjárt odalépek, futok tempót”, mit tudom én… De aztán a következő saroknál megint csak elmerültem a gondolataimban… és „csak” futottam tovább. És mire elkezdődött volna a futó-szám… hazaértem. Futottam, mint ahogy Gilmour-Mason-Wright zenélt 1994-ben, de a végére nem edzés, csak egy pihentető, ambiente jellegű mozgás lett. A tempóm végig ugyanaz volt, hiába terveztem, hogy mindjárt odalépek. Pedig sok ígéretes egyenesem volt, de elandalodtam a lépéseim ritmusától.
És tudjátok, mi a legjobb? Hogy ez a jó! Hogy mindig is ezt tartottam a futás lényegének! Hogy ne is vegyem észre, hogy futok! És nagyon rég éreztem már ezt… viszont ma igen, és ez azt jelenti, hogy valami jó végre visszatért! Vagy… visszatértem én valami jóhoz! És az azt is jelenti, hogy évek után végre folytatni fogom a blogomat. Amit imádtam csinálni - ti meg utáltatok olvasni, mert annyi összefüggéstelen baromság egy helyen ritkán lelhető fel.
No, hogy értsétek, miről van szó, itt egy videó: elindul, a jellegzetes instrumentális PF zörejek után bedurvul, szinte várod, hogy valami vad-dinamikus szám elkezdődjék… és vége. Már jön is a következő gondolatkísérlet. Aki ismeri és szereti a Pink Floydot, de ezt még nem hallotta, annak különösen érzékletes lesz ez a példa!
(Aki nem hallotta még z albumot, de ismerte és szerette zenekar késői éveit, ajánlom neki, hogy menjen a lejátszási lista elejére, és hallgassa végig az egészet... Lesz egy kis Division bell utánérzés, nomeg egy kis afféle érzület, mintha egy párhuzamos dimenzióban járna, ahol minden ismerős, de mégis teljesen más!)
erre most túl könnyű volna lecsapni, hogy a maraton harmincötödik kilométerénél van The Wall. szóval legyen mondjuk az, hogy
kimarad egy edzés - Wish You Were Here
interval után - Atom Heart Mother
késő esti futás - Dark Side of the Budapest
edzés ilyen rémes decemberi időben - Obscured By Clouds
utolsó kilométer - The Final Cut
testszag edzés után - Animals