És akkor duplázok, ha máreddig nem írtam, hiszen azelőző bejegyzésem délelőtt íródótt, s azóta nem épp vidám dolgok történtek.

Történt pedig, hogy ma megint futottam (tudom, most már mondjak újat is, mert unalmas vagyok... ). A szokásos munkahelyről-hazafele-25 túrát szaladtam, ma úgy döntöttem, hogy nagyon átmentem mostanában totyogósba, így jó kis lendületes futásokat iktattam be, kényelmesen rohangásztam - mégsem mondom, hogy ez volt a legélvezetesebb futásom.

Történt ugyanis, hogy kiderült: nem vagyok toleráns az autósokkal, nagyon nem. Ugye sötétben, eső után a sáros járdán futni nem túl boldogsághormonelőállító tevékenység, de igyekeztem élvezni, egész addig, mígnem az úttól a kerítésig keresztbe álló nagydarab csajozósjárgányba nem botlottam, a szó szoros értelmében. Volt 15 centim a járdán a kocsi és a betonkerítés közt. Nosza, átpasszíroztam magam, s közben észrevettem, hogy a kocsi indulni készül, indítózik. No, akkor itt az alkalom, hogy nemtetszésem fejezzem ki: olyat csaptam a motorháztetőre vigyíorogva, hogy szerintem még most is döng - mire felharsant a duda, de tettem rá... Idióta barom állat a vezető, gondoltam. És milyen igazam volt!

Fél perc múlva már lelassított mellettem, dudált jó sokat és édesanyámat próbálta kapcsolatba hozni bizonyos ősi mesterséggel, mire közöltem vele futás közben, hogy a járda az enyém, az út az övé, lehet haladni tovább. A kurvaanyázás nem szűnt, nem igazán értettem, mit mond, csak mutogattam, hogy merre húzzon a francba... Közben mögötte tornyosulni kezdett a sor, dudáltak neki... Én meg vigyorogva mondtam, hogy látod, mindenhol megállsz, ahol nem kéne, húzzál már a francba! Na, erre index ki énfelém, én meg már a lehetséges menekülési utakat vizslattam, természetesen elsőnek a motorháztetőjén keresztül, s gondoltam, jól belelépek a szélvédőjébe is, ha tényleg elém kanyarodik - de ő csak anyázott, nem idézem, hogy hogy, majd gondolt egyet és elhúzott. Idióta.

Nem sokkal később mókás kedvű fiatalok kezdtek rikoltozni egy másik autóból, elküldtem őket, nem mondom, hova. Kicsit ideges lettem, igazából az addig 145-ös pulzusom az előző affér miatt - persze, mert azért megijedtem - 180 körül tetőzött, s innentől a megnyugvásra koncentráltam... Mire sikerült, addigra eltelt jópár perc. Így futottam a zöld jelzésű zebra felé, amikor...

...szóval amikor is láttam, hogy a lámpa villog. Na, mondom, ezen átérek, ha sietek, épp lendületben voltam, mikor is sikerült a járdaszegélyre lépnem, onnan lecsúsznom, bele a havas-sáros gödörbe, a bal bokám befelé bedőlt, reccsent, a lámpa pirosra váltott és én ott álltam lakhelyemtől 5 kilire fél lábon, a lábam lüktetett, zsibbadt, nem éreztem, s akkorát kiáltottam, hogy mellettem satufékezett egy lada... Jó 4 percet próbáltam ráállni, nem nagyon ment, illetve csal alig tért vissza a lábamba az élet, s már kezdtem pánikolni, hogy hogy jutok haza Mátyásföldről, mindeközben pedig fohászkodtam minden rálépési kísérletnél, hogy jajj, csak ne legyen gond...

szerencsére az ijedtség nagyobb volt a bajnál, s végül nagyon hamar rá tudtam lépni, mitöbb, óvatosan futni is elkezdhettem, s pár perc múlva lazán már ment a kocogás is... Hazajutottam. Kicsit most talán dagi, nem vészes, igazából mikor hazaértem, akkor kezdtem csak újra érezni... Szóval most pihi jön, de legalábbis a hétvégi hegyifutásoknak lőttek. Oldalra nem jól mozog a bokám, de futás közben - bitumenen, tehát egyenes talajon rendesen működik. Fene vinné el. Holnapra kiderül, hogy hogy állunk.
 

Megint régen írtam, persze, mert csak futok, futok... Nagyon tetszik a dolog, igaz, hogy ha néha-néha hazaérek, családom gyanakodva nézi a fejemet, hogy ugyan, ki ez a csatakos fickó, valahonnan nagyon ismerős. Apám ugyan megjegyzi a húgomnak, hogy némiképp hasonlít a rég elveszett fiára, akit azóta nem láttak, mióta bekiáltott a nappaliba, hogy "elmentem futni, majd jövök" - csak az a fiú nem volt ilyen sáros és izzadt, illetve reggel 10 előtt sosem kelt fel, nehogy hajnaltól sötétedésig fusson...

Ez van.  Már a fogászaton is jókat röhögött az asszisztenscsajszi, mikor a fogröntgen árát kérte, hogy most megszabadít Egytized futócipő árától. Node félre a búval, mert igazából örülök, hogy ilyen könnyedén és örömmel megy a futás, nagyon kellenek most a kilométerek, s nem utolsó sorban a "futással (előrefelé való haladással) töltött idő" is jó, ha minél hosszabb. Nagyon jó volt Nyúllal a Balcsifelvidéken kocorászni, biztos, hogy az a 8,5 óra nem vész kárba, amit reggeltől estig az erdőben töltöttünk, ezt leginkább onnan tudom, hogy míg egy éve azért rá kellett készülnöm a munkahelyről való hazafutásra, most csak "hazaszaladok, oszt' kész". 25 kili... Tegnap is majd' 4 órát töltöttem Veronikával a Kevélyen meg a Hosszúhegyen, igaz, nem épp úgy jött ki a dolog, ahogy terveztük, de most én ennek is örülök - lényeg a mozgás!

A múlt héten elkezdtem belehúzni, megvolt idén az első 150 kilométeres hetem. Csupa hosszú lassúval. a PH-ig nem is szeretnék már gyorsan futni, ott majd meg úgy, ahogy épp jólesik. Lendületesen, ügyesen - azért a tavalyi 1:51-emet nem ártana megdönteni. Utána meg tovább a lassúkat, jön a 100 kilométeres OB, egy hét múlva a 6 órás, előbbit biztonsággal kellene, utóbbin meg legalább 72 kilit kellene futni. (A dunamentit inkább kihagyom. Drága, nagyon drága nekem.) Két héttel később Debrecen Maraton, óra nélkül fogok futni, csak pulzussal, 155 alatt. Ha mindent jól csinálok, akkor a 3:15 így is meglehet. Hameg másként döntök, akkor Gabesznak fogok nyulazni, ha már nekem nem célversenyem, akkor legalább neki legyen jó! Énnekem úgyis jön újabb két hét múlva SÁRVÁR!

Ezt muszáj volt leírnom, hogy el ne felejtsem, mire készülök... És no még egyszer: SÁRVÁR! :)

Na de rég írtam megint! Oké, most sem viszem túlzásba... Csak hát történnek a dolgok az emberfiával és az élet is csinál egyet és mást... Történetesen megismerkedtem egy lánnyal, aki nem rég óta fut, lassan és keveset megy neki, de nyomja, csinálja és fejlődik... És ma revans volt: ő úszik. És elmentünk úszni - előrebocsátom: nem tudok úszni. No ez mondjuk látszik is a mai "edzésmunkámból", hiszen a 200 métert is 25 méterekre boncoltam és egyenként küzdöttem meg mindegyikkel, kettőnek a végén majdnem én maradtam alul, ami, valljuk be, egy mélyvizes medencében nem túl előnyös. Most 29 évem alatt összesen vagy 300 méter (!) úszásnál járok,ebből a megközelítésből azért ez már valami, amit ma csináltam, nem? De. Na ugye! :)

 ---

Holnap Margita Maraton. November végén hülyeségből mondtam, hogy milyen jó dolog: fussunk minden héten maratont! Nem is gondoltam, hogy eltelik másfél hónap és tényleg ezt fogom csinálni... Igaz, alapozósan, csak néha-néha belerohanva, nyugisan. A heti száz megvan mindig, csak most fogtam magam viissza, hogy miondkét cipőm kezdett meghalni, s a hétközbeni hosszú futások miatt a két rossz cipőben egyaránt kezdett fájni a lábam, különösen a törött. De holnap maraton. Megint. :)

Kíváncsi vagyok, mennyit hoz rajtam, hogy most sokat futok terepen - tavaly semmit nem futottam. Emellett pedig, igaz, edző és hozzáértő segítség nélkül, de igyekszem a technikámon is csiszolni, talajfogás, elrugaszkodás, ilyenek. (Hátha lesz belőlem egyszer futó!) Nade miért írom mindezt? Ahogy a fenti úszásnál mindenképp, úgy biztos vagyok benne, hogy a rosszul megtanult mozdulatsorok végzésekor rengeteg energiám elmegy felesleges mozdulatokra illetve rossz mozdulatok tudattalan ellensúlyozására. Ez a sok elfecsérelt energia pedig nagyon fog hiányozni Sárváron, pláne a 24 órához közeledve! És nincs már olyan sok időm! Például azt vettem észre, hogy hátrafeszített lábfejjel és sarokkal szinte becsapódok a földbe minden lépésnél, utána pedig ahelyett, hogy menteném, ami menthető, s a lábfejemet helyes irányba fordítanám, inkább csak elernyesztem a lábam, s combból húzom magam előre (ahelyett, hogy a hátsó lábammal lökném magam). Tulajdonképp semmi mást nem csinálok, mint rugdalom magam előtt a levegőt.

Két és fél hónapom van... Na jó, picit több. És egyszer úszni is meg kell tanulnom!