Jááááájjájjájj! Ez egy tegnapi bejegyzésem, csak elfelejtettem feltenni... szóval olvassátok úgy, mintha kedden írtam volna, nem szerdán. :)

 -----

 

Szóval kutyabaj. Sokan panaszkodnak a futás közben támadó kutyákra, néha én is összefutok velük itt-ott, ki vannak csapva, falkákban kódoronak, de valójában jobban tartanak tôlem, mint én ôtôlük. Vlük nincs is semmi baj - de álmomban sem gondoltam volna, hogy nap mint nap csatákat kell vívnom egy néhány hónapja a szomszédságunkba költözött tacskóval, s újabban a gazdájával. 

Nem eresztem bô lére: három telekkel odébb laknak, a tacskó, amúgy tacskómódra támad, egyre veszélyesebben, éjjelre valahol a házban van, nappal viszont az utcán, mivel kerítés nincs. Bárhányszor elfutok ott, nekem jön a kutya, eddig fél méternél közelebb nem jött, de ha hátat fordítok neki, azonal próbálkozik. Ha bringával, motorral megyek arra, akkor is jön, sôt, a napokban az ellenkezô irányból értem haza gyalog, s a kapunkig eljött ugatni - de nem csak engem, általánosan mindenkit, egy a szerencse, hogy a falu szélén vagyunk, s nagyon ritkán jár arra akárki gyalog vagy bringával. Tegnap a kutya tehát, mikor futni indultam, nekem jött, de nem fél méterre, hanem a bokámat támadta, a szokásos üvöltés nem akasztotta meg, csak dühösebb lett és 5 centire megközelítette párszor a lábamat, alig tudtam elugrani, közben üvöltöttem rá, mindhiába. 

No, kijött a gazdája, visszaparancsolta, énnekem a lábam remegett, rohadt ideges voltam, s kezdtem is mondani neki, hogy ez így nem lesz jó, hogy az utcán nem lehet elmenni a hülye kutyája miatt. Szó szót követett, ô kötötte az ebet a karóhoz, hogy a kutyát nem fogja se bezárni, se megkötni, különben is, nem kell tôle félni, meg ha támad, bele kell rúgni, satöbbi.  Elmondta, hogy nem csinál kerítést, mert úgyis kijön, szóval folyamatosan mellébeszélt, pedig én, igaz, egyre idegesebben, azt próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem érdekel a kerítése, nem is a kutyájára haragszom, annyi a bajom, hogy ha már van egy kutyája, akkor el kellene érnie neki, hogy az a kutya ne támadjon a járókelôkre. De hogy nem veszélyes, kezdte megint, mire én egyszer elmagyaráztam, hogy ha a kutyája folyamatosan a bokámra támad, az igenis veszélyes, aztán elmondtam neki, hogy ha véletlen erre bringázik egy csapat gyerek és a nem veszélyes kutya rájuk támad, lehet, hogy nem harapja meg ôket, de hogy úgy megijednek, hogy összevissza törik magukat és egymást, az biztos.  

Mi volt erre a válasz? "Megijedni egy lepkétôl is meg lehet..." 

erre mondtam neki, hogy baszdmeg, te ennyire hülye nem lehetsz. Már üvöltöttem vele, hogy semmi más dolga nincs, csak elérni, hogy a kutyájától biztonságosan lehessen menni, s hogy ne nézzen már hülyének, nem érdekel, hogy mit beszél nekem mellé, nem akarok motorral rámenni a hülye kutyájára, csak mert ott van, s nem akarom fejbedobni féltéglával sem. De mintha csak a villanypóznának mondtam volna, egyedül az jött át neki a mondandómból, hogy lehülyéztem és sértegetem. Akkor mondtam neki egy igen cifrát, amit most nem idézek, ô válaszolt, hogy akkor ezt most inkább nem is hallotta, én otthagytam, haza kellett mennem és ülni egy jó darabig, mert remegtem az idegtôl. Hihetetlenül fel tudom magam húzni azon, ha valaki hülye, s ráadásul hülyének is néz. Most feljelentsem? Kijön a sintér és elviszi a tacsskóit (mert amúgy ketten vannak, csak a másik ritkán jön ki ugatni, félôsebb), s akkor mi lesz? Megmérgezi az én kutyámat? Amilyen primitív, kinézem belôle... És, ahogy elnézem, lesz még gondom vele, mert ugye most már a szomszédom. Nem csinálhatok semmit, mert tényleg félek, hogy az én kutyimmal történik valami, ez az ember egyszerûen primitív és makacs. 

No, elég az hozzá, hogy úgy felhúztam magam, hogy még egy óra múlva is 170-es pulzussal futottam, sokáig tartott, míg lenyugodtam... Alig ment a futás, eleve szombaton már futottam egy meghalós 7 kilométert két nagyobb emelkedôvel, utána nem nagyon ettem. vasárnap késôn keltem, s én bolond éhgyomorra Vágtam neki a reggeli 24 kilométernek, s aztán úgy adódott, hogy csak kora délután tudtam enni, akkor sem sokat, majd vacsorára igen keveset, majdnem semmit nyomtam be. Hétfô reggel egy darab Smack-et ettem, délután háromig pedig semmit, így nem voltam épp erômnél a harmadik napon, plusz még olyan Alienes mozgásom van még mindig a vasárnapi parkettázás okozta izomláztól, hogy menni is alig bírok... no erre jött még a kutyás sztori, hát ne csodálja senki, hogy küzdôs volt a 14 kilométer tegnap 6-os tempóval. 

Mondanám, hogy zsíron futottam energia híján, de hol van rajta annyi zsír? :)

Mindegy, a lényeg: nehéz a dolga a futónak, hát még, ha nem csak ô nem normális, de a szomszédja sem!  Vagy mondjam azt, mint az agresszív kismalac, mikor valaki rámnéz, mert épp hullafáradtan összerogyok a futás után: "KUSSOLJÁL, ÉN ÍGY SZOKTAM EDZENI"? 

:)

 

Azt hiszem, múló rosszullét volt a vasárnapi nyirmogásom, csak le kellett ülnöm és megbeszélni magammal, mint apja a hülye fiával, hogy mi az ábra. Hogy tervek vannak, hogy vidámság van, szép tájak, barátok, szágoldás, szerelem. Por se. És megbeszélni a két alsó végtaggal is, hogy oké, hogy eddig pihent, mostantól azonban vége a betegállománynak és a fizetetlen szabadságnak, munka van. (De miéééér? - kérdezte a Bobek nevű nyúl. Mert a munka nemesít - válaszolta a Bob nevű nyúl.)

Szóval vasárnap egy szenvedős Hungaroring-kör (eddigi legrosszabb ilyen köröm, 1:12'), tegnap hazafutás a melóból (szokatlan volt a lábamnak, merevedett is rendesen), ma meg mégegy Hungaroring-kör, 8,5 perccel gyorsabban, vigyorogva. (A Ring-kör egy jó kis szintes karika, három hosszabb emelkedővel, ami progresszíven emelkedik, a végén már nem lehet futni sem szinte. Szóval király! )

Tehát nincs itt semmi baj, csak át kellett gondolni, hogy mit is akarok és hogyan, s főleg: mennyire. Mostanában valahogy Káosz volt bennem, s igaz, ami igaz: tényleg nem terveztem Sárvár utánra, csak nagy általánosságban. No erről szólt az elmúlt három nap: tervezésről és "kitalálásról". És most nagyon jól érzem magamat! :)))))))

Noshát nem nagyon töröm magam mostanában, hogy írjak - meg egyáltalán! Nem tudom, mi van velem, valahogy a futással is így vagyok: Sárvár óta alig-alig futottam, talán összesen ha 65 kilométert. Nem megy, nem akarom, a fene tudja, mi van. Akkor, ott nagyon szomorú voltam, valahogy el voltam keseredve. Utána jött a Terep100, ahol végül nem indultam, pedig a kedvenc versenyem, noha csak egyszer csináltam végig, s hogy nem indulhattam, az is elkeserített. Irigykedve olvasgattam a beszámolókat a felkészülésről, s irigykedve néztem végig a mezőnyt tegnap a pilisi úton és később Koldusszálláson, ahogy küzdenek, mosolyognak és a cél felé tartanak. Bennem pedig váltakoztak az érzések, főleg kettő: egyszer futottam volna velük, másszor meg arra gondoltam: nem vagyok felkészülve, lusta vagyok, három hete csak jelzés értékűeket futok, lassan, a Szigeten, nem megerőltetően, szóval hiába is akarnék, úgysem tudnék ilyen távot lefutni, meghalnék a negyedénél. És ilyenkor elkeseredek kicsit.

Szóval egy ideje furcsán érzem magam, nincs már kedvem sem sokszor futni. A héten megpróbáltam felpörgetni magam, mert érzem, tudom, hogy semmi baj nincs, csak ellustultam a nagy pihenésben - mert valljuk be azért, hogy a bokám miatt kellett a pihenő -, mégis, most már annyira keveset futok, hogy másodszor kapom magam azon, hogy kitűztem az itthoni futásom idejét, helyét, csak épp nincs kedvem elindulni. De a legszomorúbb az, hogy az első alkalommal a lustaság győzött, itthon maradtam. Valami talán hiányzik, pedig nem kellene, hogy hiányozzon.

Persze a Terv megvan, ha rágondolok, akkor izgatott leszek, elképzelem, hogy nyomom, küzdök, csinálom, jól csinálom - de pillanatnyilag mégsem képes ez a motiváció arra rávenni, hogy örömmel fussak. Nem tudom, nagyon rossz érzés. Nem éreztem még ilyent, mindig csak nevetgéltem azokon, akik nagy lustán azt mondják: "kéne már futni...", "kéne..." És most ugyanitt tartok. Remélem, nem Sárvár az oka, csak egyszerűen megszoktam a punnyadást. Nem szeretném, ha ez maga volna a "gödör". Csakhát három hete az alján vagyok valaminek, ami, ha nem gödör, akkor nem tudom, mi.

Másodközlés...  

 

SÁRVÁR - és egy nagy tanulság arról, hogy nem jó senkit átverni

 

Bocsánat, de ez most egy nagyon énközpontú beszámoló lesz arról, hogy hogyan szúrtam el egy nagyon fontos és komoly versenyt hónapokon keresztül.

 

Nos, olvasgatom a beszámolókat itt meg ott, s bizony tényleg csodaszép volt a hétvége annak minden gyötrelmével együtt. A futótársak, frissítők, mindenki a legtöbbet nyújtotta a pályán és a pálya mellett, mindenkitől rengeteg erőt kaptam s igyekeztem viszonozni valamicskét. Legtöbbször csak úgy tudtam, hogy ökörködtem, még ha ez futással is járt... Mert hát mit csináljak, ha nekem az ad erőt, ha kicsit marháskodhatok? Szlalom, táncika, minden ilyesmi, mikor látom, hogy mosolyt csal valaki arcára, csak hajt tovább engem is.

 

Szóval mindenkinek mindent nagyon köszönök, nem sorolok neveket, kevés volna az oldal, aki tudja, tudja... Aki nem tudja, annak úgyis megköszönöm személyesen is, vagy valahogy. Egyedül ugyanis nem ment volna, hiába a sok készülés, edzés, végiggondolás, minden. Kellettetek ti mindannyian itt a fórumon és ott a pálya mellett vagy rajta.

 

Elöljáróban: talán van, aki azt gondolja, de ezegyszer nem futottam el. Sem az elejét, sem a végét, sem a közepét. Tökéletesen éreztem magam végig, erőmnél voltam. Tudjátok, van az a pont, amikor úgy érzem, mint tavaly a T100-on is, hogy most már minden megy, nem fáradok tovább - a hétvégén is eljutottam ide, jól éreztem magam, már amennyire lehetett, erőt éreztem magamban és motivációt hajnal négykor is. Hogy nem úgy sikerült végül, ahogy terveztem, azt egy hatalmas baklövés okozta, amit szégyellek nagyon, mert ilyent nem szabad csinálni - de ezt le is írom mindjárt, hogy tudjátok. Nohát.

 

Szóval az egészet inkább utólag raktam össze azok alapján, amit írtatok-mondtatok, mikor csináltam valamit, mondjuk: valami hülyeséget. A féltések alapján, amik így, mostanról visszatekintve végül bejöttek. Hogy óvatosan, meg hogy nem kell mindent akarni. Mert miről is volt most szó tulajdonképpen? Felkészültem, megcsináltam, jó volt - de jobb lehetett volna, ha előtte nem virgonckodok annyit, ha nem akarok mindent megcsinálni, ami elibém kerül, Terep Ultra kupa, 100-as OB, veszprémi 6 órás, Velencei-tó kör...

 

Nem akarok komolykodó beszámolót írni, leírom tehát úgy, ahogy volt minden, s azt hiszem, már most elnézést kérek mindenkitől, akit Sárváron megbántott a viselkedésem, amikor nagyképűsködtem, amikor végigrohantam este 9-kor a pályán, hogy "itt a büntetőszázad" (5 perces kört rohantam), s bocsánatot kérek mindenkitől, akit átvertem akkor, amikor eltitkoltam, hogy a lábam nagyon pocsékul van - eltitkoltam azok előtt is, akik direkt nekem akartak jót, leginkább Manótól és Nyuszitól.

 

Elindult a verseny Sárváron, s minden jól jött ki, nagyjából úgy, ahogy terveztem. A meleget nagyon jól bírom, azt tudtam, hogy nem lesz gond vele, s nem is volt. Szomorúan láttam, hogy nagyon sokan szenvedtek tőle. Én igyekeztem sokat, nagyon sokat inni, körönként egyszer - ez be is jött. Igazából nagyon vicces, hogy mit ettem, hiszen a gyomrom is végig jól működött, igaz, Farkas szalonnás reggelijével nem tudtam felvenni a versenyt, de ha azt nézem, hogy két tányér gulyást, két tányér grízes tésztát, egy krumplis tésztát, egy túrós csuszát, mérhetetlen sok Cerbonát és kekszet ettem, ha kellett, külön csak sót - s rengeteg folyadékot fogyasztottam, azt hiszem, elmondhatom, hogy gyomorilag is jól voltam. A rengeteg edzés január óta megalapozta, hogy egyáltalán nem volt izomlázam, de mondom: egyáltalán, s mivel tavaszra ez volt a célverseny, a motivációval sem volt gondom. Csakhát utólag azt kell mondanom, kissé túlmotivált voltam, , s ez még enyhe megfogalmazás. A pontos kifejezés erre a "mindenáron" volna...

 

Voltak jó óráim. Vincus figyelmeztetett este 10 előtt, mikor látta, hogy repesztek, hogy ne fussam el a közepét, persze nem terveztem ilyesmit, igazából csak jól éreztem magam, azt leszámítva, hogy délután 4 órától a bokám egyre jobban fájt. Akkor nem foglalkoztam vele, pedig... és itt kezdődik az a rész, ami visszamutat a tavaszi versenyekre, szóval kellett volna foglalkozni vele, nagyon is. És nem úgy, ahogy én tettem. :(

 

Szóval a verseny során estig azt vettem észre, hogy nagyjából egyenletes teljesítményt tudok nyújtani, a kedvem is százas, csak a jobb lábamon a nagylábujjtól induló ín rendetlenkedett egyre jobban, főként a bokámnál, de éreztem a lábujjnál is és a sípcsont mellett is. Akkor nem, de most persze tudom, emlékszem rá, hogy ez Kisbéren is mutatta magát, Veszprémben is, de mindig vége lett a versenynek, mire nagyon fájt volna. Talán pihentetni kellett volna. Persze, pihentetni kellett volna. Mindegy, futottam tovább, nem foglalkoztam vele, egyrészt, mert úgy éltem meg, hogy a testem engem szolgál, azt csinálja, amit én mondok neki, másrészt pedig azért, mert volt egy kitűzött célom: 212 kilométer. És, igen, MINDENÁRON. BÁRMI áron. A fájdalom még nem volt olyan erős, hogy akadályozott volna, mondjuk 12 órán át... De aztán erősödött.

 

Oda se neki, mondtam magamnak, szépen jövök felfelé, meglesz a kitűzött cél, amit persze nem mondtam meg senkinek, de én tudtam, ott lebegett a szemem előtt és vigyorgott, hogy gyerünk, kapj el, kapj el! Futottam. A kedvem jó volt, a testem a bokámat leszámítva vitt, ahogy én akartam - tényleg hála az eddigi majd' 1800 kilinek, amit idén futottam. Amikor lefújták a 12 órás verseny, nagyon vigyorogtam a megállóknak, gratuláltam nekik és közben ökörködtem, hogy bibibiii, én még futhatok. Élveztem a szitut, hogy én vagyok a hős, akinek még ugyanennyi van hátra és bírja. Persze a bokám fájt.

 

És este 11-kor döntöttem el, hogy nem megy a lábam, valamit kell tenni, mert lilákat látok már a fájdalomtól... És itt csináltam olyant, amit nem volna szabad: bevettem egy akkora fájdalomcsilapítót, mint egy ház, hogy magamat is és mást is átverve tovább futhassak, mondván, nagyon jól vagyok és minden rendben. A bokám ugyan mereven, de tette a dolgát, a fájdalom alábbhagyott, kicsit furán  bár, de futottam tovább, s tényleg elhittem, hogy minden a legnagyobb rendben van - és ami a szemét dolog, más is elhitte, aki aggódott értem. Nem vettem fel hosszú gatyát, mert nem tudtam levenni a cipőmet. Nem maszíroztattam meg a jobb lábamat, mert üvöltöttem volna, HA AZ ÍNSZALAGHOZ HOZZÁÉRNEK. A susnyásban sziszegtem inkább, de mentem a 212 felé, amit már 200-ra módosítottam... Amúgy minden a legnagyobb rendben volt, szépen haladtam előre, pedig a bokám a fájdalomcsillapítótól elbódítva ezerrel jelezte, hogy nem és nem, sok már ez neki, nem bírja, hogy kéthetente botor módon egy ultrával terhelem, pihenni akar.

 

Sok emberrel beszéltem már, s ez alapján arra jutottam, hogy éjjel 11-kor kellett volna feladni, amíg még jól voltam. És nem bevenni a fájdalomcsillapítót, hanem hallgatni a józan észre és abbahagyni, mielőtt baj lesz. Ehhelyett tovább mentem, aminek a vége egy duplájára dagadt, lilásvörös boka volt és az, hogy ötkor, mikor kiment a fájdalomcsillapító hatása, összeomlottam. A másik lábamat terheltem addig, az bedurrant, a jobb bokám pedig minden érintésre érzékenyen reagált... Minden mozdulatra, mintűden érintésre fájt. És be volt dagadva, de nagyon. Bementem a masszőrhöz, aki 40 percet túlórázott rajtam és semmit nem ért el, csak annyit tudott mondani, hogy ezzel nem tudok futni. Ekkor megint feladhattam volna, de barom voltam, képtelen voltam a kitűzött céltól eltekinteni, csak azt láttam, hogy menni kell, tovább. Mert egyszer kimondtam, hogy én 24 óráig a pályán maradok. Semmi értelme nem volt.

 

1/2 7-kor jöttem ki, s 1/2 7-től 10-ig Manóval mentem sántítva és sétálva körbe-körbe, mint egy tébolyodott gázóra, s egyre rosszabb kedvem volt. Ha nem vagyok úgy elkeseredve és nem az elmulasztott 200 kilométert sajnálom végig, eszembe juthatott volna, hogy esetleg nem kellet volna két hete még a Gerecsében rohangásznom őrülten, s még el is dicsekedni vele, nem kellett volna a sérült bokámmal 100-as OB-re mennem, vagy utána hullamódra a 6 órásra, hogy meginbt egy napot sántikáljak. Hogy hallgatnom kellett volna a szóra, amit a féltő szájak mondtak és a féltő kezek írtak: vigyázzak, hagyjak időt a pihenésre. De én akkor is csak azt sajnáltam, hogy nem megy, s nyomtam, nyomtam. Mindenki, aki a pályán maradt, magára talált végül reggelre, hszen akik éjjel aludtak, azok is kijöttek szurkolni, együtt futni, s én pedig szánalmasnak éreztem magam, hogy csak vánszorgok köztetek - s mindezt azért, mert addig elhitettem mindenkivel és magammal is, hogy mindent kibírok, hogy én vagyok a világ legerősebb futója, aki csak azért nem nyert eddig meg mindent, mert nem próbálta...

 

Összegzésként annyit írok le csak, hogy úgy tűnik, még nagyon fel kell nőnöm a feladathoz. Eddig még mindig én vagyok a hülyefutó, a sokat akaró szarka. OJ doki, lám, feladta okosan, mikor kellett. Én nem. Pedig... No mindegy. Testileg rendben voltam, a gyomrom jó volt. A pulzusom átlagosan 130 körül volt. Mentálisan felkészültem. A verseny után izomlázam egyáltalán nem volt (ezen én is meglepődtem), volt viszont egy mozdíthatatlan, lángoló, dagadt alsó lábszáram és bokám, ínhüvelygyulladással...  A frissítés, szurkolás remek volt, nélkületek nem tudtam volna megcsinálni azt sem, ami végül sikerült. Nagyon köszönöm nektek. Így 175,83 kilométer lett a vége úgy, hogy 1/2 6-tól gyakorlatilag csak vonszoltam magam, nem futottam - s egy órát a masszőrnél töltöttem. Legelső lépésként a jövőre nézve azt mondom, hogy visszamondom a T100 nevezésemet. Biztos meg tudnám csinálni. Így, ahogy ezt, tuti. CSak nincs értelme. És Sárvárral kapcsolatban tettem egy fogadást jövő ilyenkorra. A 24 órás futásra. Minden alapom megvan hozzá. De nem tartom magam hozzá mindenáron! ;-)