Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 929 014 km-t sportoltatok
Aszfaltbetyárkodásaim

Balatonalmádi, 2010

gyaloggalopp | 2010-09-17 08:48:58 | 22 hozzászólás

Balatonalmádi, 2010

 

Idén nagyon későn ébredtem, áprilisig szinte csak annyit futottam, hogy el ne felejtsem, hogy hogyan kell sorba rakni a lábaimat kocogás közben. Miközben a többiek Sárváron köröztek a 24 óráson, én kezdtem magam itthon szégyellni, no meg azért, na... hiányzott a futás. És akkor szépen sorban jöttek – moderált mennyiségben – a hosszú futások és a rövidebbek is; igaz, a T100-on kiszálltam 90 körül, bár ott megfogadtam, hogy az eső engem többet nem tántorít el - ha egyébként lehet futni. Sosem gondoltam volna, hogy egy gyönyörűnek képzelt, ámde valójában pocsék őszi napon az égiek a fejemre olvassák a fogadalmamat.

 

Néhány privát hosszú futást leszámítva alig edzettem komolyan idén. Volt azonban egy Balaton-kör és egy 24 órás nyáron, ami beültette a bogarat a fülembe, hiszen mindkettőn a korábbi évekhez képest jót futottam. Kíváncsi lettem hát, hogy szerencsém volt-e csak és jól jött ki a lépés, vagy tényleg valamit máshogy, jobban csinálok. Nagy bátran ki is tűztem a tervet: 132 kilométert volna jó futni Almádiban (s persze volt egy titkos terv is: megcsípni a dobogót). A zárójeles tervtől egyre távolabb éreztem magam, mikor láttam a nevezési listát, s a kezdeti lelkesedésem is megcsappant az utóbbi egy-két hétben, mikor láttam, hogy az ősz eleje bizony vastag felhőpaplannal borítja be az országot; egyre kevésbé volt kedvem az egészhez. Sosem futottam ugyanis sokat esőben eddig, valahogy mindig megúsztam. Most azonban minden jel szerint az következett, s én beleborzongtam a gondolatba is, hogy egész nap a szürke ég alatt, a vízben körözzek. Így aztán a verseny előtti pénteken tízpercenként néztem az eget, hogy eláll-e már, de a leglátványosabb dolog, ami elállt, az csak a fülem volt. No meg majdnem én álltam el attól a szándékomtól, hogy elinduljak egyáltalán... aztán estére Almádiban abbamaradt az eső és az ég alja meleg-vörösen izzott. Megnyugodva merültem álomba éjjel, lélekben már a napsütötte parkban robogtam és azon tanakodtam, vajon leveszem-e a felsőmet, vagy inkább megkímélem az ártatlan járókelőket a tizennyolcas karikás látványtól. A dilemmát végül nem nekem kellett eldönteni.

 

Szombat reggel felébredve a szálláson nem akartam elhinni, hogy megint szakad. Pedig szakadt, de mintha öntenék. Magamban mormoltam a mantrát, hogy "mingyárabbamaradmingyárabbamarad", majd a reggeli és a zuhany után nagy sóhajjal léptem ki az utcára - és láttam csodát: abbamaradt. No lám, valaki meghallotta a nyöszörömet, gondoltam, és valahogy nem hittem volna, hogy csak a részeges gondnok csavargatja őrült módjára az égi vízcsapot, hogy aztán délután teljesen kinyitva úgy hagyja és elterüljön az alagsorban.

 

No de vissza a földre! Leslattyogtam a rajthoz, elintéztem az elintéznivalókat, üdvözöltem a régen látott ismerősöket, aztán elrajtoltunk. Elfelejtettem kiszámolni, hány perces köröket kellene mennem, futva meg nem volt kedvem osztani-szorozni, talán így lehetett, hogy a rajt után Ármin és Szőnyi Feri után vetettem magamat, s csak az első, 7:50 körüli kör után parancsoltam álljt ifjonti hevemnek. Az eső megint rákezdett a rajt után. Feri és Ármin elszaladtak, én pedig nem mertem megkockáztatni, hogy messzire mennek tőlem, így tisztes távolból követtem őket, hogy azért még lássam, merre vannak. Meglepődtem, mikor megkaptam az első, majd második körömet valakitől (bocsásson meg az illető, de nem tudom a nevét), hihetetlen tempóban nyomta. Aztán többet őt nem is láttam, csak később a masszőrasztalon fekve. Sajnáltam, de mint kiderült, nagyjából háromórás maratont nyomott volna, ha így folytatja. Szerintem egy kicsit az mintha gyors lett volna... ahogy Ferivel a 3:15-ös maratonunk is az volt. Mikor ezt megláttam a kijelzőn, be is húztam a féket.

 

No de előreszaladtam a történetben. Ármin és Feri ugyanis jó darabig elöl voltak, aztán előbb Ármin, később Feri is lassulni kezdett, így aztán köztünk a fél környi távolság nem nőtt tovább, sőt! Végül Ármin kiszállt, előbb csak masszíroztatni, utána nem is láttam már – sajnáltam, hogy Komárom után megint idő előtt abbahagyta, hiszen erős, gyors lábú srác, csak mintha hamar elmenne a kedve. Feri jó tempóban nyomta, csak sokszor ki kellett állnia kicsit depózni, talán az elején elkövetett rohangászás miatt. Én próbáltam most feleslegesen nem megállni (pláne, hogy az eső alábbhagyott, sőt, mintha a nap is kíváncsi lett volna a versenyre), így aztán a maratoni táv után hol ő, hol én voltam elöl, kicsit később pedig Pecsenye is csatlakozott a hármashoz, aki szerintem Vera mellett a másik olyan versenyző volt, akihez az atomórát lehetett volna igazítani. Én annak örültem, hogy nem mentem el az elején a többiekkel, így most úgy érezhettem, hogy nincsen semmi bajom, bírom. Néha, mikor utolértem a körön, Verával beszélgettem pár szót, panaszkodott nekem, de nem hittem neki túlságosan. Szerencsére ő sem magának. Mikor Évit értem utol, akkor meg annak örültem, hogy a megszokott módon vigyorog – kezdtem felkészülni a nagy meccsre: milyen jó lesz végignézni, ahogy megküzdenek egymással! Kár, hogy a mérkőzésnek Évi sérülése miatt hamarabb vége szakadt, mint 12 óra.

 

Úgy a negyedik óra után azt kezdtem érezni, hogy egyre jobban szúr az oldalam. Előbb csak egy kicsit, majd öt perc alatt sokat romlott a helyzet. Egyre lassabban tudtam futni, aztán sehogyan sem. Ha nagyobbat szökkentem vagy mélyebbet lélegeztem, azonnal meg kellett állnom, mert össze kellett görnyednem, úgy fájt. Nohát, ilyen sem esett még velem, úgy látszik, minden futásra kapok mostanában egy-egy soha nem látott problémát. Pecsenye rám is kiabált, mikor végérvényesen utolért, majd megelőzött, hogy ne siránkozzak - vagy valami hasonlót, de tény, hogy hamar visszavette a kört, amit adtam neki az elején, aztán ott is hagyott. Végül találtam egy sebesült fókára haonlító mozgásformát, amivel haladhattam is és mégsem fájt annyira… vánszorogtam, mint a meztelen csiga a sparhert platniján, de azért mentem. Szűk másfélórát tartott ez az állapot, aztán elmúlt.  Így köröztünk egy jó csomót, míg teljesen elmúlt a görcs a hasamból, közben pedig az eső is rákezdett megint, szóval nem mondanám, hogy egy percig is komfortosan éreztem volna magam a pályán. Miután abbamaradt a hasfájásom, többnyire hárman futkostunk egy csomóban, Pecsenye, Feri meg én, néha 100 méteren belül egymáshoz. Tényleg csak akkor változott a felállás, mikor valaki megállt egy-egy percre a frissítőponton. Pecsenye ugyanazt írta, amire én gondoltam futás közben: mint a Forma-1 futamain, a depóban előzünk csak.

 

Mikor már nem fájt az oldalam, megpróbáltam egy leheletnyit összeszedettebben mozogni, hátha sikerül magamat is becsapnom. Arra koncentráltam, hogy ne álljak meg feleslegesen, ne igyak túl sokat és fussak, amikor csak lehet. Azt vettem észre, hogy ha odafigyelek, akkor alapból mintha kicsit gyorsabban futnék a többieknél – jajj, csak ezt ők észre ne vegyék!

 

A 3:56 körüli hasfájós 50 kilométer és az azt követő kínlódás után 71 kilométerrel értem el a félidőhöz (direkt megálltam később, hogy meghallgassam a hatórás eredményhirdetést), ami nem rossz, sőt, tudtommal a legjobbam, tehát bíztam abban, hogy ha nem lesz semmi bajom, akkor meglesz a kitűzött 132 kilométer, így köröztem tovább. Figyeltem, hogy egyenletesen menjek most már; nem esett jól azt tudni, hogy az első 4 órában 50 kilométert mentem, a másodikban meg jó, ha 42-t fogok az iménti nyűglődésem miatt, hiszen nem éreztem magam annyira fáradtnak, hogy ilyen különbség legyen a két harmad között, de arra gondoltam, hogy a rajt után túl gyorsak voltunk. Mire elértem a 100 kilométerhez, végre beálltam egy tempóra, amit, úgy gondoltam, tartani tudok úgy, hogy szükség esetén gyorsulni is képes legyek. 8:30 körül tehát már csak arra figyeltem, hogy meglépjek a többiektől, ahogy azt eredetileg is terveztem. Azt a fene sem gondolta, hogy közben megint gondom támad a mézzel, ami a „jobb kinn, mint benn” elvét követve a legváratlanabb pillanatban állított meg – de ezt leszámítva nem volt nagyobb gond, 8:45 környékén megvolt a 100 kilométer is, minden a terv szerint haladt tehát (megint a legjobb időm).

 

Ugyan a depózásaim egy cseppet időben megnyúltak az utolsó harmadban, meg az egyre mélyülő pocsolyákban már futni sem volt annyira kényelmes, mindenesetre igyekeztem nem lassulni tovább. Azt már láttam, hogy egyelőre elöl vagyok, de volt még hátra 3 óra, ami alatt bármi történhetett, így aztán megnyugodva gondoltam  tartalékaimra, amit magamban éreztem még. Nem mondom, hogy nem voltam fáradt, de folyamatosan arra gondoltam, hogy tudnék gyorsabban futni. Hogy tényleg így lett volna-e, szerencsére nem kellett kipróbálnom, hiszen a végéig már csak ezt a tempót kellett tartanom, csak enni-inni álltam meg néha, de inni is inkább az ivókútnál, a pálya túlfelén. Igyekeztem most már csak arra figyelni, hogy legalább én szabályosnak és a lehető legkevésbé megerőltetőnek érezzem a futást, noha azért az izmaim, főleg a vállam, már kezdtek tiltakozni, s picit a bokám is kezdett fájni egy régi sérülés helyén. De ilyesmivel szerencsére már találkoztam, tehát nyugodtan figyelmen kívül hagyhattam ezeket a fájdalmakat. Próbáltam mindenkivel beszélgetni egy kicsit, mikor találkoztunk, Mjocit hajtottam, hogy a szakadó esőben lesz szíves futni, mert megfázik, másokkal meg megbeszéltük az akkor épp fontosnak vélt dolgokat, minthogy jó-e a leves vagy ivott-e sört az imént… Lencsés Éva néninek mondtam néha egy-egy szót; hihetetlen egy nő, minden versenyen bejelenti, hogy soha többet és lám, most is ott kolbászolt a pályán a sárga esernyőjével. Remélem, még sok ilyen be nem tartott fogadalma lesz!

 

Nem túlzok, tényleg majdnem kényelmes tempóban mentem az utolsó órákban, csak talán a célterületen erőltettem meg magam, amikor láttak – de kellett is az a százméternyi tempóváltás, hogy bele ne fásuljak teljesen a körözgetésbe. Szerencsére az eső jótékonyan eltakarta a küszködésemet, ahogyan a darazsakat is elüldözte a frissítőasztaltól végre, akik miatt délután sok körben kihagytam a frissítést. Olyannyira kényelmes volt a tempó, hogy kezdtem álmosodni, ittam is egy kis kávét, bár nem a fekete ébresztett fel, hanem az, hogy ekkor vettem csak észre, hogy egy mókás kedvű sporttárs kitette a táskámat a sátorból az esőre. No most jött a megpróbáltatás: nem hisztizhetek! Mert hogy megfogadtam, hogy nem fogok futás közben hisztizni. Ehhez képest mikor másodszor meg harmadszor nem volt víz az asztalon, mert épp elfogyott, majdnem beszóltam valakinek, aztán már a darazsakra is morogtam és a pocsolyákra. De haladunk, úgy gondolom.

 

Tudtam, hogy ha szükség lesz rá, gyorsabban fogok futni, de egyelőre úgy látszott, sikerült egy kis előnyre szert tennem a többiekhez képest. A szemüvegemet levettem az eső miatt, megállni meg már nem sokszor álltam meg a kijelzőnél, így aztán nem voltam biztos az állásban, s azért bennem volt a félsz, hogy esetleg mégis megjelenik valaki mögöttem. Főként Pecsenyétől tartottam, mert őt már régen láttam; Feri minimum egy körrel volt mögöttem. Aztán meglepődtem, mert nemsokára Pecsenyét utolértem, majd pár szó után le is hagytam kissé, hogy aztán az utolsó körben Verával fussak – bocs, Pecsenye –, akit sikerült rávennem, hogy ne álljon meg a célterületen, hanem szépen fussa végig a 12 órát. Térítő missziómnak Kicsi is áldozatul esett, ő épp gyalogolt, s nemesen és egyszerűen rárivalltam a háta mögül, hogy „aztán futva érjen ám a végét jelző dudaszó”… Átérve a célkapun felkaptunk egy-egy kis babzsákot Verával, hogy azt elpottyantsuk a végén, majd futottunk tovább. Néztem az órámat, hangosan visszaszámoltam, majd vége lett... Így, egyszerűen. És megnyertem 134,442 kilométerrel. Sikerült magamba gyűjtenem a futók, szurkolók minden erejét, amit a biztatásukból kinyerhettem, ezt ezúton nagyon köszönöm mindannyiuknak.

 

Komáromban, emlékszem, nagyot rohantam a végén, minden erőmet kiadtam, de most nem akartam, sőt, igyekeztem visszafogni magamat, hogy ne fussam szét a lábamat a legvégére úgy, ahogy mindig is szoktam. Pedig az utolsó félórában már lehetett is volna, de ehelyett inkább lassultam a végére, nem siettem. És így ért véget számomra a verseny. Mint egy extra hosszú baráti futás az esőben. Ha maga a verseny nem is ilyen volt, a vége mindenképp. Pecsenyével összeölelkeztünk, ő nem sokkal mögöttem második lett, aztán lassan visszasétáltunk a célterületre. Amiért jöttünk, a 130 kilométer megvolt, jól éreztük magunkat. Aztán hazatelefonáltam, eldicsekedtem (a vége felé sokáig gondolkodtam, hogy ha „esetleg” és „valahogyan” győzök, hogy mondom el, ehhez képest elég bénára sikerült a hír közlése), átöltöztünk, s összegyűltünk a strand fedett bejáratánál. Ott összetömörödve még talán egy kis meleget is csináltunk az eredményhirdetéshez.

 

Tavaly, mikor Pecsenyéék elfoglalták a dobogót, helybéli kisgyerekeknek magyaráztuk, hogy nem szabad ráülni a dobogóra, mert az nem olyan hely, ahova csak úgy leül az ember. És elszégyellték magukat, mert belátták. Az a Dobogó. Most úgy éreztem, mikor kihívtak, rá kell ülnöm egy pillanatra. Aztán Lőw Andris rám szólt, hogy ne üljek már le. És én elszégyelltem magam. Hiszen az volt a Dobogó, amire tavaly óta fel akartam állni. Fel is ugrottam helyből, nem kellett segítség! És felálltam a Dobogóra – hiszen ezért jöttem.

2014-12 hó (3 bejegyzés)
2014-06 hó (2 bejegyzés)
2014-05 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (2 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (2 bejegyzés)
2012-08 hó (1 bejegyzés)
2012-06 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (4 bejegyzés)
2012-03 hó (1 bejegyzés)
2012-02 hó (1 bejegyzés)
2011-12 hó (1 bejegyzés)
2011-10 hó (3 bejegyzés)
2011-09 hó (2 bejegyzés)
2011-08 hó (1 bejegyzés)
2011-07 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (4 bejegyzés)
2011-05 hó (3 bejegyzés)
2011-04 hó (2 bejegyzés)
2011-03 hó (3 bejegyzés)
2011-02 hó (6 bejegyzés)
2011-01 hó (5 bejegyzés)
2010-12 hó (1 bejegyzés)
2010-11 hó (2 bejegyzés)
2010-10 hó (1 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-07 hó (2 bejegyzés)
2010-06 hó (3 bejegyzés)
2010-05 hó (2 bejegyzés)
2010-04 hó (1 bejegyzés)
2010-03 hó (1 bejegyzés)
2010-02 hó (4 bejegyzés)
2010-01 hó (1 bejegyzés)
2009-11 hó (3 bejegyzés)
2009-10 hó (2 bejegyzés)
2009-09 hó (1 bejegyzés)
2009-08 hó (1 bejegyzés)
2009-07 hó (2 bejegyzés)
2009-06 hó (4 bejegyzés)
2009-05 hó (3 bejegyzés)
2009-04 hó (1 bejegyzés)
2009-03 hó (2 bejegyzés)
2009-02 hó (3 bejegyzés)
2009-01 hó (4 bejegyzés)
2008-12 hó (4 bejegyzés)
2008-11 hó (9 bejegyzés)
2008-08 hó (2 bejegyzés)
2008-06 hó (2 bejegyzés)
2008-05 hó (3 bejegyzés)
2008-03 hó (4 bejegyzés)
2008-02 hó (1 bejegyzés)
2008-01 hó (7 bejegyzés)
2007-12 hó (1 bejegyzés)
2007-11 hó (2 bejegyzés)
2007-10 hó (6 bejegyzés)
2007-09 hó (4 bejegyzés)
2007-08 hó (2 bejegyzés)
2007-07 hó (2 bejegyzés)
2007-06 hó (6 bejegyzés)
2007-05 hó (4 bejegyzés)
2007-04 hó (1 bejegyzés)
2007-03 hó (4 bejegyzés)
2007-02 hó (4 bejegyzés)
2007-01 hó (8 bejegyzés)
2006-12 hó (3 bejegyzés)