Szóval a tubi - azon gondolkodtam ma futás közben, hogy egyrészt ilyen rohadt nagy szélben hol húzódnak meg az amúgy mindig a parkban repkedő galambok (vagy vajon melyik sorház falába álltak bele csőrrel előre), és vajon hogy lehet az, hogy se Kőbányán, se Cinkotán, se Rákospalotán, se Zuglóban nem nagyon láttam ma futókat, noha mind a négy helyen futottam ma.
Lehet, hogy csak én zöldültem meg ennyire, hogy - végre - kimentem egy hosszabbat futni ilyen szar időben? De közben meg nem, mert sokan futottak ma is - akkor...? Reggel az Örsön még úgy rá kellett dőlnöm a szélre, mint vízicsigának a golf áramlatra, ha el akar érni valami sebességet. De értelmetlen dolog volt amúgy (nem különben a csiga attrakciója), kicsapott a szellő az út szélére simán, ahogy a Teszkósonka csapja ki a gluténérzékenyeket. De nem csak engem, az egész csapat kisember hosszában közlekedett zebrán, szerintem az autósok mostanáig nem tudják, mi volt az a Nyírfácska tánccsoport, ami azt a hülye balettelőadást produkálta, míg ők a zöldre vártak.
Az UB óta - nem most volt - nem tudtam elszakadni a húszas számtól, de inkább a tíz kilométereket preferáltam, valahogyan többet sosem tudtam futni. Vagy csak nem mertem. Nem tudom, hogy mi is volt az ok - no, de ma elhatároztam, hogy nyugiban, amíg a lábam visz, futok egy kicsit többet. És így aztán az év legrövidebb napján simán sikerült belefutnom majd' három órán keresztül a sötétségbe. Igazából a lelkesedés vitt, mást nem nagyon tudok elképzelni. Ugyanis (ó, régi szép idők!) nagyjából úgy tudnám elmondani, mit is ettem ma összesen futás előtt, mint Áron fiam, ha kérdem, mi volt az ebéd az óvodában.
Az alap, hogy mindig vigyorogva jön a válasz. Ebéd...? "Borsófőzelék." Persze sosem az. De ezt válaszolja. Hohó, engem nem versz át, kismajom! Mi volt a borsófőzelékben? "Háááát, süti, husi meg mindenféle." Na. Akkor még egyszer. Mi volt az ebéd? "Tésztás főzelék." Ez meg mi? Ilyent én szoktam csinálni, mikor belezuttyintom a hideg habarást a forró lébe, oszt' összeugrik...
Szóval hasonlóképpen ettem ma futás előtt, kábé egy fél párizsis kenyeret meg két főtt répát, maradt még olyan "24-órát-futós" tápszerem, egy kis ilyent is letoltam, aztán futás. Igazából ez épp elég volt egy kényelmesnek mondható harmincashoz, aminek a végén még egy-két kilométert kocogóban is megtettem levezetésképp.
(Oké, fogalmzzunk máshogy: rohadtul elszámoltam magam egy-két saroknál, és nem nagyon voltam ott, ahol terveztem lenni harminc körül. És valahogy haza kellett érni. Tulajdonképp hetente tévedek el úgy, hogy majdnem mindig ugyanott futok, csak mint az aranyhal, az akváriumban, úgy egy forduló után elfelejtem, merre is vagyok.)
Persze hazaértem. És mára ennyi, azt hiszem. Poén és csattanó nincs, ha csak az nem, hogy hazatérvén a leszálló cukromat fél órán át próbáltam cukormentes Pepsivel helyre állítani, közben csináltam egy olyan egybekaját a sütőben a családnak, amit én se ettem meg (kívül szenes, belül folyik, most, mikor ezt írom, fél tizenkettőkor, még mindig ott szárad a sütőben, magára hagytam, mint dögkeselyű a feltámadó tetszhalottat; no comment), vacsira így krumplipüré volt sült pulykafalatokkal. Ezután még elhitettem itthon mindenkivel, hogy a búvárharang azért van, hogy a víz alatt is pontosan tudják, mikor van dél. Azt hiszem, ma másba már nem is fogok bele. Esetleg még felteszek egy hirdetést, hogy viselkedési- és jellemhibáimat, valamint futótechnikám, testi-szellemi felkészültségem hiányosságait csomagban eladnám, utána pedig olcsón visszabérelném.
Kíváncsi vagyok, a blogszerkesztő alatt a "rögzítem" gombot tudom-e még kezelni. Drukkoljon mindenki! Ha sikerül, akkor nem sokára megtudhatja mindenki, hogy miért jó a vas, ha finn, pláne miért jó, ha három. A reklám után...
Schubert Befejezetlen szimfóniája jutott először eszembe a mai futásom alatt, de aztán korrigáltam. Leginkább a Pink Floyd november elején megjelent The endless river című albuma az, ami jellemezte a ma estét. 1994-ben megjelent a Division Bell című album, rajta remek számokkal, de míg készítették, rengeteg zenét-zajt-zörejt rögzítettek, mintegy húsz órányit, amiből most – némi utómunkával, gondosan összeillesztgetve a zenekar akkori stúdió béli jameléseit értelmezhető formába - kiadtak egy ambiente jellegű instrumentális albumot, amin egyetlen „új” szerzemény található, a Louder than words, amit összeraktak és kerek egész lett belőle. Új szöveggel, de még a régen feljátszott, és az utólag hozzáillesztett futamok kíséretében… Miért írom ezt?
Az album összes dala olyan, mint egy-egy remek szám intrója, hallgatod, várod, várod a számot, de egyszerre már másik „intró” jön. És mindegyik amolyan „hű, ebből lehetett volna akármi” – de nem lett, mert közben eltelt 20 év, és a zenekar megszűnt, és a tagok az akkori taktusokat a fiókba tették, nem kezdtek vele semmit, nem dolgozták ki, kezdemények maradtak. Egy-egy reményteli, sosem befejezett Pink Floyd szám csírái.
Nos, ma elmentem futni, kb. 16 lett belőle, és végig bambultam. Oké, máskor is ezt szoktam. De terveztem, hogy „mindjárt odalépek, futok tempót”, mit tudom én… De aztán a következő saroknál megint csak elmerültem a gondolataimban… és „csak” futottam tovább. És mire elkezdődött volna a futó-szám… hazaértem. Futottam, mint ahogy Gilmour-Mason-Wright zenélt 1994-ben, de a végére nem edzés, csak egy pihentető, ambiente jellegű mozgás lett. A tempóm végig ugyanaz volt, hiába terveztem, hogy mindjárt odalépek. Pedig sok ígéretes egyenesem volt, de elandalodtam a lépéseim ritmusától.
És tudjátok, mi a legjobb? Hogy ez a jó! Hogy mindig is ezt tartottam a futás lényegének! Hogy ne is vegyem észre, hogy futok! És nagyon rég éreztem már ezt… viszont ma igen, és ez azt jelenti, hogy valami jó végre visszatért! Vagy… visszatértem én valami jóhoz! És az azt is jelenti, hogy évek után végre folytatni fogom a blogomat. Amit imádtam csinálni - ti meg utáltatok olvasni, mert annyi összefüggéstelen baromság egy helyen ritkán lelhető fel.
No, hogy értsétek, miről van szó, itt egy videó: elindul, a jellegzetes instrumentális PF zörejek után bedurvul, szinte várod, hogy valami vad-dinamikus szám elkezdődjék… és vége. Már jön is a következő gondolatkísérlet. Aki ismeri és szereti a Pink Floydot, de ezt még nem hallotta, annak különösen érzékletes lesz ez a példa!
(Aki nem hallotta még z albumot, de ismerte és szerette zenekar késői éveit, ajánlom neki, hogy menjen a lejátszási lista elejére, és hallgassa végig az egészet... Lesz egy kis Division bell utánérzés, nomeg egy kis afféle érzület, mintha egy párhuzamos dimenzióban járna, ahol minden ismerős, de mégis teljesen más!)
Nos, rövid összegzés havi kilométerszámok által, mindenki vonja le a tanulságot, érdemes-e bármi miatt eszetlenül túlerőltetni. Elmondom, mire jutottam: NEM!
2012 Január 525.4 km Február 561.8 km Március 661.2 km Április 691.0 km Május 460.5 km Június 643.5 km Július 162.6 km (magánéleti, egzisztenciális problémák...) Augusztus 571.3 km - a végén már pihenő, közeledett a 24 órás VB Szeptember 200.0 km - egy futás, 200 km, porcleválás, de ekkor még nem tudtam. Csak azt, hogy nem bírok rálépni se. Október 0 km November 63.5 km December 101.7 km (13-án újra a szeptemberi égető fájdalom, onnantól az évben már semmi.)
2013 Január 291.6 (minden alkalommal dagadt bokával, a 20-30 kilik vége már sántikálva, január-februárban már érdemi edzés nem volt.) Február 62.4 (minden alkalommal dagadt bokával, fájdalomcsillapítóval - hó elején kiderült, hogy nagyon gáz a bokám, nem futhatok.)
---
Június: Műtét. Állítólag a sírból.
---
November 67.9 km (5 perc futásokkal kezdtem, szar volt. hó közepén már 14 kili.) December 255.3 km (Hó végén próba harmincas.)
2014 Január 321.3 km (megvolt az első negyvenes, barátaim a fejüket csóválták, mikor hó végén 50+25+50 volt egy hétvégén.) Február 356.0 km Március 300.0 km (12 órás.) Április 422.5 km (Benne egy feladott 167 kilométerig jutott 24 órással) Május 420.4 km (Ultrabalaton, 50 után fájt, 55-nél nagyon, 115 lett belőle. Aztán megint semmi hosszú ideig, csak a kezelések.) Június 0 km Július 0 km Augusztus 23.2 km Szeptember 85.5 km Október 173.3 km November 209.0 km... csak tartson ki a maradék türelmem!
Barátaim: ne számítsatok arra, hogy mindig van egy utolsó-utolsó esély. Mert lehet, hogy nincs. Én most 21-et tudok egyszerre - tudtam már 200 feleett is vígan. Még tesztelem, van-e egyetlen esélyecském.
1 hozzászólás