Nem volt épp nagy kórság, csak amolyan közepes, de futni nem tudtam volna. Ma már úgy éreztem, itt a fejemben és a lábamban is, hogy elindulok, de holnapra bejelentkezett valaki, hogy fussunk együtt.

Kicsit tartok a dologtól, mert egyrészt én igen gyengus vagyok egy közös futáshoz, másrészt ő, aki meg Anett, ő egy olyan nagyféle leány, aki nagy. Testileg is, mert ő kölkek edzője az usziban, meg hát akaratilag is, azt gondolom, és nagyon erős, na, vizilabdás úszólány. És akkor ő azt mondá, menjünk pár kört az uszinál dél táján, aztán üljünk be a szaunába. 

Mondjuk tegnap is ő mondta, hogy üljünk be a 40fokos vízbe, és én ilyen ropogós skarlátvörös fejjel másztam ki onnan, el egészen az első napágyig, tovább nem ment volna. 

Egyébként arra jutottam, kicsit visszaveszem a csokiadagot. Kicsit. Azért muszáj valamennyinek maradni, mondjuk heti 2. Vagy 3. Vagy...

Pláne ilyen kemény háborús időkben, mint ugye a vizsgaság. Utána kirúgunk a hámból, hazafele veszek a sütizőben oh oh oh somlóit, és sajtos rudat, és még gyümölcsösvaniliást, meg mondjuk gesztenyést. És marcipánt. 

Így lesz.