Az úgy volt, hogy miután egész frankón kezdtem belejönni, abbamaradt a nagy lendület. Persze voltak egyebek is, vizsga, kórház a kölökkel, miegymás, de az embernek arra van ideje, amire szeretné, tehát tulajdonképpen egy órás futás vagy valami bizonyosan belefért volna a napba. 

Ezzel egyenes arányban természetesen sem a kilóim nem mentek le, sem az izmaim nem csíkozódnak jobban láthatóan, és erre még rájött valamiféle hatalmas evéskupac. 

Aztán ez persze egy idő után zavaró, volt egy pillanat, amikor újra felvettem a futócipőm, és elkezdtem futkározni. Most, hogy végre megint nem tologatom az indulásokat, egyszercsak fáj.

Nem nagyon, csak mint egy enyhébb izomláz. De itt még, elől a sípcsontom két oldalán még nem volt izomlázam, és valahogy másmilyen is. 

De most már nem tart vissza még ez sem, meg sem állok a félmaratonig. Ámen