Muszáj volt lefutnom. 

Már leterveztem előre, és végigjátszottam agyban az egészet, és amikor hazajöttem tőle a kórházból, muszáj volt elindulnom, hogy feldolgozzam. Ilyenkor az ember össze van zárva a gondolataival, pakolja a lábait, és végiggondolja, értelmezi, feldolgozza, és eredményre jut, legalábbis agyban. Mert azért nem ilyen egyszerű.

És miközben ezt írom, szól a telefon, hogy éjjel wc-re menet elájult, és azóta nemigen tér magához. Mondtam Férfimnak és szüleiknek, hogy szerintem ne várjanak délutánig, ahogy tervezték,hanem most menjenek fel, mert ugyan a párja mellette van folyamatosan, de mégis,na..... Darabokra esek szét, ha mélyebben próbálom átgondolni ezt az egészet

Nem mondom, hogy könnyű volt a 21 tegnap este, de nehezebbre számítottam. Egészében nem fáradtam el, inkább a sok apró nyűgösség, hogy beállt a térdem pár km-en át, hogy két ujjam eleje vízhólyagos, hogy a vádlim összehúzódott,de nyújtottam, lazítottam néha, és inkább úgy mentálisan éreztem az utolsó pár km-en, hogy ennyi, ennél többre nem vagyok még felkészülve. 

Jó érzés volt, hogy sikerült, új érzés pedig, hogy mikor hazaérek, a beállt térdem kattog párat, és hogy a só az arcomon lecsapódik, és pereg le, mikor megsimítom.

Nem tudom, mások hogy futnak, majd megnézek pár edzésnaplót, én úgy tervezem, hogy heti egy hosszabb lesz, 15 körüli, a többi meg 8-10-12 körül. 

Bár még nem gondoltam végig ezt a dolgot, kicsit szanaszét szórodott az agyam.

Valahogy félek ettől a naptól, öklömnyire zsugorodott a gyomrom, és a vegetatív idegrendszerem is kattog rendesen.