Úgy tűnik, valamivel végre sikerült lekenyereznem az időjárás-felelőst, és kaptunk hétvégére családi outdoors elfoglaltságra alkalmas időt. Nem kérettük magunkat, vizespalack, szendvics hátizsákba, aztán irány a fák közé. Nagyon hiányzott már ez a fajta csönd. És ilyenkor tavasszal különösen szeretem az erdőt, még burjánzik az aljnövényzet, amerre a szem ellát virágszőnyeg takarja a fák alját. Láttunk még árnyas helyeken megbúvó, elkésett ibolyákat, de a gyöngyvirág is bontogatta már a szirmait; habkönnyű menyasszonyi ruhába öltözött galagonyákat, nyúlánk szamócavirágokat - és közben mindenünnen szóltak a madarak, némelyiküket meg is ismertük. :) Ebben az aranyzöld fényben, csicserrel körülvéve elmúlik minden bajom. Órákig tudnék csak ülni,  magamba szívni a nyugalmat és kisimulni :) Néha hallottuk, ahogy a leveleken kopognak az esőcseppek, de hozzánk nem jutottak le, két perc múlva pedig újra ragyogott a nap. Szúette, kidőlt padú, látszólag elfeledett, de tündérszép tűzrakó-pihenőhelyen ebédeltünk, hogy elkerüljük a csúcson lévő két, meglehetősen hangos csapatot. Őket leszámítva kevesekkel (ám kulturistábbakkal) találkoztunk, úgyhogy aztán egy tisztáson lepakoltuk magunkat még egy kicsit - zsák fej alá, felhőszámolás :) A Rekettyés-forrás mellett ácsorogtunk egy ideig, hátha előkerülnek a lovagok, akik azt mondják: "Ni", de mivel sem ők, sem a Britek Királya nem tűnt fel, átmentünk a hídon, bár átlépni a csordogáló erecskén jóval könnyebb volt. Leányfaluig visszafelé teljes szimfonikus koncertet kaptunk, a madarak mellé vagy félezer tücsök is csatlakozott; hazaérvén pedig a drágáim adtak elő kissé egyhangú, de annál kitartóbb kánont az alábbi szöveggel: "kérünk eeennniiiii".