Most voltam először ilyenen. Most futatottam először 1:50 felett félmaratont. Most Döntöttem el, hogy fogok még ilyet csinálni.

Nagyon érdekes verseny volt.
Már mikor odaártem láttam, hogy ez kicsit más, mint a szokásos vagy BSI, vagy egyéb rendezvények. Eleve elég kevesen votak, de ez még nem feltétlenül jelent különbséget. De valahogy semmi sem volt olyan, mint amit megszoktam. Más plakátok, más szponzorok, más emberek. Ez persze cseppet sem minősít, csak furcsa volt, de egyben érdekes is.
Nos, Gepárdok közül Attila, akit sokan csak a némiképp dehonesztatív edzőbá2 névvel illettek, melyre nekem sehogysem áll rá a szám, illetve kedves párja, Eszter volt jelen, a sokkal inkább gazella, de egyben gepárd is.
A pálya három körből állt. egy 8-as egy 5.5-ös és megint a 8-as.
Eszméletlen nehéz volt. Az elején egy esővízcsatonában kellett futni, majd egy vállnyi széles, kb 1.5 méter magas alagútba fordultunk. Ezután jött a föl-le-föl-le vég nélkül. Hamar fel kellet ismernem, hogy bár jelen van a mezőnyben egy igazi Sashegyi gepárd, jócskán vannak itt még rajtam kívül hiúzok, pumák, sőt még punák is. Nem szépítem, hamar leszakadtam az élbolytól. De legalább kezdett ismerős lenni a szituáció.
Később sorra hagytam le embereket. Volt egy brutál emelkedő majd lejtő, szűk ösvényeken és vízmosásokon át, aztán elérkeztünk e halálszakaszhoz.
Ez egy kb egy kilóméteres emelkedő volt, miben szerintem legalább 250 méter szint volt beleépítve. Olyan volt, mint egy egyenes piros jelzésű sípálya. Nagyon hosszú és k@@rva meredek. Kezdetben még próbáltam futónak látszó test maradni, de hamar rájöttem, inkább sétálok, és megérem a fiaim esküvőjét. Vagy legalább az emelkedő végét.
Aztán felértem és onnan meg lefelel kellett futni, ami ugyan annyira nem meglepő, de az igen, hogy az összes lejtő talaja alapvetően két féle lehetett.

1. szabályos friss virágföld. Kb. 40 centi mély illatos fekete puha humusz. Nyilván a bringások puhították ennyire föl.
2. Holdkőzet, melynek felszinén törmelék, vagy jó vastag, száraz fenyőtű réteg nyugodott.

A végén, már ismét egyedül, egyszer cak egy olyan elágazáshoz értem, ahol nem láttam útvonaljelző szalagokat. Tanakodtam, és törtem a fejem. Természetesen senki nem látott futókat semerre. A távolban volt egy szalag, amiről úgy láttam, hogy a mienk. Sajnos mire odaértem átváltozott "Magyar aszfalttá" Ekkor már tudta, hogy hibáztam. Szumma szummárom egy 10percet tettem rá és kb 2km-et, bár az is igaz, hogy nagyon sok szép eladó házat is megnézhettem. Plusz láttam egy srácot, aki fagyizott. Igazi békebeli csavart csoki-vaniliát

Nos, végül eljutottam a célig, ahol fontos dologra jöttem rá: Van még egy 5 killeres kör, és mégegyszer az a trip. A kiskör annyiban tért el a nagytól, hogy míg azt a szervezők szándéka szerint MTB-bringásokra optimalizálták, ezt futókra. Alapvetően nem volt út. Ha volt, akkor kisragadozók által használt itatóösvény, vagy egyéb vadcsapás. Itt már nagyon sokat sétáltam és közben fáradhatatlanul figyeltem a kavicsokra, fűcsomókra festett útvonaljeleket.

Aztán valahogy végigszenvedtem a második nagy kört is. Sokkal lassabb voltam, mint az elején, mert miután megtapasztaltam az eltévedés nyomasztó élményét, már nagyon figyeltem, és ha két jel között nagyobb volt a távolság, mint általában, beparáztam.
A korábbi helyen így is majdnem eltévedtem.

A célban kiderült, hogy furcsamód vannak még kint rajtam kívül hárman, igaz abból az egyik feladta, azért már kimentek Nívával, a másik megy egy lány, ami nem jelent semmit, de a lányok általában lassabban teljesítenek. A harmadik meg, gondolom egy szervátültetett nyugdíjas lehett, de őt nem láttam. Lehet, ő is a Níván jött be végül.

Összességében nagyon jó verseny volt, ahogy a bevezetőben írtam, különös kiruccanás a cross futók, hátborzongató nehézségű, mégis megkapóan szép és vonzó versenyeinek világába, mely kiruccanásnak részemről mindenképpen lesz folytatása.