Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 930 054 km-t sportoltatok
Megy mint a tank...

Ultrabalaton 2010
Második nap

ripetti | 2010-06-24 14:24:57 | 6 hozzászólás

 Vasárnap reggel fél 6-kor keltünk. Igen, ez máshogy fogalmazva 5:30. Hihetetlenül korai időpont. Főleg ahhoz képest, hogy előző este egy körül aludtunk el. Vagyis aznap este. Nos a reggeli ténfergés elég jól indult. Némi mosakodás, meg reggelizés. Az idő pocsék volt. Hideg volt és esett az eső. Azt elég hamar sikerült felismerni, hogy ezzel a  tempóval nem fogunk leérni a rajthoz, ami reggel hétre volt időzítve. Végül az a terv született, hogy én leviszem Blumit a rajthoz, mivel ő volt a kezdő ember, és addig a többiek mindent összepakolnak. Nos, sötét, borongós időben érkeztünk meg a rajthelyszínre. Bár már 6:45 körül volt, elég kevesen lézengtek. Az eső vígasztalhatatlanul verte a szélvédőt. A kinti hőmérő 12 fokot mutatott. Magamban hálát adtam, hogy nem nekem kell futnom e kies helyen, de Blumi fel volt dobva. Ez vagy a közeli rajt felfokozó hatásának tudható be, vagy annak a nagyon nagy mennyiségű Lóbalzsamnak, amit felkent a lábára, s melynek mértéke előtt még én is fejet hajtottam. Persze érthető, ha nem akarta véletlenre bízni. Előző nap számára annyi volt a melegítés, hogy az utolsó 2 percben kikapcsoltuk a kocsiban a klímát. Emlékeztetőül, az övé volt az a bizonyos váltás, ahol lemaradtunk Nóriról és erdei utakon gázoltunk át autónkkal a futók között.
Végül a rajt előtt 10 perccel kiszállt a kocsiból és elfutott melegíteni. Vagyis befutott valami zenélő kútba, ami ott volt a téren és ami teteje alatt már többen álldogáltak. Én meg visszahajtottam a szállásra. Megjegyzem már akkor bőrig áztam, amikor átfutottam a vezető oldalra, a kocsi körül.
Mikor visszaértem, azt kellett tapasztalnom, hogy a többiek valóban elkészültek. Gyorsan megpakoltuk a kocsit. Most Sogyu bringáját is be kellett pakolni, mert az esőben nem vállalta a kíséretet. Felhörpintettük kávéinkat, összeállítottuk uzsonnáinkat, bepakoltuk felszereléseinket, kiürítettük béltartalmainkat és már indultunk is.
A főúton - tehát nem a futóútvonalon - haladva hamar a futók elé kerültünk. Valahol érzésre átváltottunk a belső útra és még éppen láttuk az első futót. Hát...mit mondjak. Olyan gyorsan szedegette a lábait, ami én, de szerintem még nagyon sokmindenki max egy 500 méteres sprinten tudott volna tartani. Mögötte senki. Egy kerülőúton beelőztük és a parton beálltunk szembe az iránnyal és vártuk a csapatot. Kb 10 perc múlva feltűnt az előző srác, aztán újabb 3 perc múlva Ati. Aztán szép sorban a többiek. Aztán nem is olyan sokára elszáguldott a mi Blumink is. Friss volt és üde. Jót tett neki a reggeli futás.
Mikor megérkeztünk a váltópontra, az eső még mindig zuhogott és könyörtelenül fújt a szél. Volt ott egy szálloda. Mindenki oda ment vécére. Mivel minden futó és nem futó tudja, hogy verseny előtt fokozott a szervezet szilárdanyag-ürítési kényszere, az eme mellékhelyiségekben urlakodó szagászati körülményeket most nem részletezem. A zsállodában ráadásul valami gyerek-sakk-tábor volt. Megnéztem a napirendet a falon. Reggel 7:30-tól 12:00-ig sakkfoglalkozás. Hmmm. Inkább futok. Még beletörik az agyvelőm.
Végül Anti is elstartolt gond nélkül. A zuhogó esőben erős, kidolgozott, de a kifinomult, s a végsőkig cizellált szellem uralta brutális erő a zord körülményekkel dacolva tört célja, a mégoly távoli siófoki váltópont felé. Egy helyütt Antit is bevártuk. Szurkolásunk erőt, s kitartást kölcsönzött fáradt tagjainak, s ez viszahatván minket is erősebbé tett. Ó igen.
Nóri, már-már életvitelszerűen a váltás miatt aggódott, ezért a következő váltópontra 40 perccel korábban érkeztünk. A következő szakasz az enyém volt, ezért már jó előre felöltöttem kompressziós zoknimat, felkentem lóbalzsamomat, s zsebembe csúsztattam kis szinttérképemet. Az egy kis papír, mely kényelmesen elfér a tenyeremben, de elég pontosan ábrázolja a pálya szintezettségét, és ezért pontosan tudom, hogy egy-egy emelkedő meddig tart, milyen hosszú, és mikor van vége. Most alkalmaztam ezt a módszert először, de hamarosan meg fogjuk látni, hogy milyen haszonnal.
De egyelőre még Siófokon voltunk egy kis kápolna mellett a váltóhelyen. Itt találkoztunk az Ági-Noémi-Ftomi-Zsolti-bocsnemtudomazötödiktagot csapattal. Az eső már elállt, a nap néha már előbújt a felhők mögül. A váltóhelyen nagy volt a nyüzsgés, jöttek-mentek az emberek. A hangulat kitűnő. A beérkezők fáradtan támolyogtak a frissítőasztalokhoz, az indulók, pedig melegítettek, vagy csak beszélgettek. A közeli part felől az időközben lágy fuvallattá szelídült szél a Balaton semmivel sem összetéveszthető illatát sodorta felénk.
Egyszerre befutott Lilla. Csurom vizes volt. Mint kiderült, nem az esőtől, és nem is az izzadságtól. Menet közben egy frissítőemberrel ütközött, aki ráöntött egy csomó vizet az ütközés miatt. Amúgy nem tűnt fáradtnak. Inkább feldobott volt és vidám. Pont amilyennek látni szeretjük.
Nem sokkal később megérkezett Anti is. Vele csak egy dugócsere idejére találkoztam, mert már indultam is.
Bevallom, kicsit tartottam ettől a futástól. Még sose futottam két egymás utáni napon ekkora távokat. Max kétnaponta. A szakasz eleje meg pláne unalmas volt. Végig 7 kilométeren át egyenesen a vonat meg a házak között. Ráadásul a lábam elkezdett beakarokgörcsölni módon viselkedni. A jobb térdem első felel volt rizikós. Igyekeztem könnyedén futni. Egy-két embert megelőztem, szintén kétnapos váltósokat. Ez motivált. aztán végre valahára elérkeztem a világosi emelkedőhöz. Ettől sokan félnek, de én ismertem és tudtam, hogy nem nagy durranás az egész. Könnyedén, gyors léptekkel futottam fel rajta. A tetőn beküldtem némi szőlőcukkerót, és már futottam is tovább. Hamarosan felértem arra a bizonyos sziklafalra, melynek tetején egy kellemes park terül el, fákkal, lugasokkal tarkítva, mely oly sok évődő ífjú párnak adott már enyhet adó szerelmi fészket. E pagonyt ezért a köznyelv csak “Kúrófalnak” említi, de a nyomdakonszolidáció jegyében mi most inkább csak hívjuk “Szúrófalnak”. Nos, e Szúrófalon futva hamarosan utólértem még egy delikvenst, aki elhaló hangon kérdezte tőlem, hogy hol járunk. Zöld rajtszáma elárulta, hogy szintén kétnapos váltótag az illető. Bár az út még itt is emelkedett kissé, ez sem légzésemen, sem mozgásomon nem volt érzékelhető. Kis beszélgetés után visszatértem saját tempómhoz, és mentem tovább.
Mint azt ti tudjátok az egyik legszebb balatoni kilátás éppen a Szúrófal tetejéről nyílik. Belátni a tó egész keleti csücskét. A déli part sekély strandokkal tagolt vonala itt fordul át az északi rész nádasokkal borított vadregényes öbleibe és beugróibe. A kanyarulat szelíd ívét nem töri meg sem magas ház, sem csúszda, vagy kikötő. Az emberi jelenlét itt diszkrét és tapintatos. A szem befogja a teljes láthatárt. Akarattya, Kenese, Fűzfő, szemben Almádi, Alsóörs, és valahol messze Füred és Tihany. A nap ragyog, az ég tiszta és magas. Néhány bárányfelhő úszik lassan, el-eltakarva a napot. Hol van már a reggel borongós hidege, az esőben ázó futók, az szélkabátos, vacogó fogú szurkolók. A víz sima, kék és végtelen. A part mentén egy-egy csónak ring. Benne horgászok. Beljebb a víztükör közepe táján egy fehér vitorlás halad, de mintha neki sem lenne semmi dolga. Meg-meg áll. Távolról vonatfütty hallik, de az is oly halkan, hogy szinte eggyé válik a part egyéb neszeivel. Madarak csivitelésével, tücskök és más bogarak zümmögésével, és igen, a mellkason zörgő rajtszám zizegésével. És mindenütt jelen van az a végtelen, lassú nyugalom, amit oly jól ismerünk, és vágyunk, és amit elérni csak oly ritkán tudunk. “Uram. Jó nekünk itt lenni”
De aztán ez a szakasz és véget ért. Akarattyánál volt egy brutál lejtő. Ezen a lejtőn értem utól egy futót. A következő 5 kili arról szólt, hogy ott futottam a nyomában, kb 20 méterrel lemaradva. Néha megközelítettem, akkor begyorsított. Láthatóan kb. annyit tudott, mint én. De egyvalamiben mégis előnyben voltam. Nálam ott volt a szinttérkép. Emlékeztek?
Ezen láttam, hogy közeledünk egy kb 300 méter hosszú, és vagy 60 méter magas emelkedőhöz. Volt időm rákészülni mentálisan. Mikor elkezdett emelkedni az út, csak arra koncentráltam, hogy ne lassuljak le. Azonnal elmentem mellette. Mikor a csúcsról visszanéztem, azt láttam, hogy a 300 méteren kb 200-at vertem rá. Innen már nem volt tovább felfele. Végig lejtő jött. Ezt szintén a szinttérképről tudtam. Felgyorsultam hát és a váltópontig hátralévő 3 kilit repülve tettem meg. Többeket leelőztem és repülőként érkeztem célba.
Sogyu átvette a dugaszt és elhúzott.
Mint kiderült, csak két perccel maradtam le Edittről és Edzőbáról. Állítólag Sogyu 200 méteren belül beérte őket. Edit nem nézett ki a legjobban, de futott, és a mozgása harmónikus, szimetrikus, és összeszedett volt. És hát ki nézne ki jól 170 kili után? Mondjuk én jól néznék ki, de csak azért, mert a mai balzsamozó technikák, már nagyon fejlettek.
Kenesén megint ott volt Liló, Ági, Noémi. Zsolti akkor futott be. Elég Sz@rul volt. Bevetődött a fűbe mint Dodo18 és csak tátogott. A lábát fel kellett emelnem és marékszámra tömni a torkába a szőlőcukrot. Szerencsére hamar jól lett. Alaposan kifutotta magát ez a fiú, nem is vitás. Noémire felkentem némi lóbalzsamot. Vettünk kér baromi nagy hamburgert egy büfében és már mentünk is. A hamburgerek amolyan régivágású óriásbucis gyanúshúsos fröcsögve szétfolyós félék voltak, amit ma már Pesten nem kapunk. Régen volt a Körtéren ilyen, meg a Skála mögött a Faló nevű helyen. Valószinűleg ez a büfé is rajta van már az ÁNTSZ halállistáján. De a hambi finom volt.
Sogyunak elég nehéz volt szurkolni, mert az pálya végig bent haladt a bringaúton. De azért találtunk egy helyet. A váltóponton azonban iiszonyatosan elkezdett esni az eső. Igazi égszakadás volt. Ömlött az ár. Akik most kezdték a futást, nyomorultul tűntek el a vastag, átláthatatlan esőfüggöny mögött. Sogyu is bőrig ázott, de őt nem zavarta. Vidám érkezett, bődületesen jó idővel. Ez a srác idén még sok PB-jét meg fogja dönteni.
Nóri is nekivágott. Ez már a legutolsó szakasz volt. Egészen tihanyig.
Sokáig álldogáltunk az autó felnyitott hátsó ajtaja alatt. Kellemes esővédő volt. Mindvégig száraz maradtam. Sajnos mikor lecsuktam, rámömlött az összes víz, ami addig meggyűlt a tetején, ilyeténmód én sem maradtam szára. Nem baj. Aztuán elindultunk a célba. A kocsiban mint, ahogy eddig is, úgy most is nézegettem a futóútvonal térképét. Szivetmelengető és egyben szívszorító is volt a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy az utolsó oldalon járok. Körbeértünk. Már nincs sok hátra ebből a hatalmas kalandból.
Ez eső közben elállt és újra kisütött a nap. Öt óra küröl lehetett. Mikor megérkeztünk Tihanyba. Blumi pontosan oda és úgy parkolt be, mint az előző nap reggel, mikor még az egész előttünk volt. Csak egy nap, de akár egy év is lehetett volna. A cél környékén már nagy volt a nyüzsgés. Illetve hát folyamatosan két napig nagy lehetett. Az első egyéni indulók reggel 6 előtt értek be. Hihetetlen teljesítmény. Négyen fiuk lődörögtünk a célkapu környékén. Nem akaródzott átmenni rajta. Közös befutót akartunk. Kisétáltunk a sarokra. Mindannyian átvettük az Ultrabalton emblémázott pólót, bár jóllehet, csak Blumi futott abban, akár csak egy kilométert is. Rövidesen feltűnt Nóri, és mi többiek csatlakoztnuk hozzá. A befutókép magáért beszél. Az arcokon rajta van mindaz, amit ez alatt a két fantasztikus nap alatt átéltünk. Öröm, fáradság, kétségbeesés, hősies erőfeszítés, aggodalom, boldogság. Mindaz, amit a nyár ad, amit a futás ad, amit a barátok adnak.
A célban fotók, ismerősök, futótársak.
 
Aztán nemsokára megjelent Edit és Edzőbá is. (Valójában a célbaérkezés után kimentünk eléjük szurkolni kocsival. Az utolsó frissítőponton találkoztunk. Még futottat. Kissé darabosan, de mindenképpen futás volt.) Edit végül éppen szintidőn belül érkezett be. Majdnem 32 óra alatt, de megcsinálta. Elképesztő teljesítmény. Ez a lány még nagy dolgokat fog véghezvinni, nem is vitás
 
Hétfőn szomorú voltam és üres. Több hónapja készültünk az UB-ra, én személy szerint szerveztem a csapatot, a szállást, a nevezéseket, de a többiek is mind várták már ezt a versenyt. Nehéz volt napirendre térni felette, hogy vége. De a rossz érzések elmúltak, eltűntek, semmivé váltak. Kiszorították a jók.
Most, néhány nap után még mindig telve vagyok boldogsággal és csupa pozitív érzések kavarognak bennem. Tegnap összevágtam egy rövid filmet az ott készült fotókból valami automata eszközzel. Azok a zenék kísérik, amiket ott hallgattunk. Meghatott.
Biztos, hogy jövőre is ott leszek.

 

Itt a film: https://docs.google.com/leaf?id=0B58fCgH8TO1XMGU1M2IxYjQtNTVmZi00ZTMzLTliMzktZTQ5MGUyYWQ4M2I3&hl=en&authkey=CPnEhsIP

Ultrabalaton 2010
Első nap

ripetti | 2010-06-22 12:24:28 | 2 hozzászólás

Életem első Ultrabalaton versenye. Már tavaly is irigykedve hallgattam, hogy milyen jó volt, de akkor még nem tudtam elmenni. Nos, ezt elkerülendő, idén magam ragadtam kezembe a sorsom és a kezdeményezést. Ez nem azt jelenti, hogy én magam rendeztem egy UB-t, hanem csak annyit, hogy idejekorán elkezdtem összetrombitálni egy csapatot. Kisebb zökkenők után össze is állt a csapat.

Nóri, Sogyu, Anti, Blumi, és jómagam. A csapatot közfelkiáltással rólam nevezték el, hiába tiltakoztam. Így lett Ripetti’s Five.

Blumi autójával indultunk. Elég hamar leértünk. Legalább is az induláshoz képest, mert a tervezetthez képest később. De nem is számított. A szállásunk elég jónak tűnt. Egy kis apartman két szobával, konyhával, minden szobához fürdőszobával. Itt még Anti nem volt velünk, mert csak a rajtra tudott lejönni.

Este lementünk a tésztapartira, ahol közölték velünk, hogy nem kapunk tésztát, mert nincs kajajegyünk és az a rajtcsomagban volt és anélkül nincs se tészta, se party. Aztán később kiderült, hogy mégis van, mert akik Budapesten vették fel a csomagot, azok itt helyben kapják meg a jegyeket, meg a sörjegyet, ami valójában söralátét volt. Aztán megettünk mindent, meg ittuk az alkohol mentes sört. Odajött Mjoci, meg Zsóti Zsolti, meg passzív audiokontaktusba léptünk Angival is. Joci már fejben nagyon a másnapban járt. Felkészültnek tünt és nyugodtnak. Bár akik ismerik, tudják, hogy soha nincs vele gond mentálisan a versenyek előtt. Cseha tesója, Zsolti meg érdekes történeteke mesélt nekünk atléta múltjából, elég részletesen, ami a sörrel együtt némiképp erős kombónak bizonyult. Szóval mindenki elfáradt a hosszú nap után.
Végül este még éjfél előtt lefeküdtünk aludni.

Mindenki a Lóbalzsamot néziMásnap a rajtnál nagy volt persze a nyüzsgés. Mindenki készült, meg feszült. Nagyon sok ismerőssel találkoztunk. Liló, Cseha, Noémi, meg lényegében mindenki, akit csak ismerek. Az első szakaszt én vállaltam. Ezen a részen még nem jött ki annyira ennek a versenynek a lényege, vagyis az, hogy nagyon el és szét húzódó az egész. Itt még mindenki együtt ment, mint egy sima félmaratonon. Bár itt, ezen a részen a Balaton egy pillanatra sem tűnt fel, a táj egészen lenyűgözően gyönyörű volt. A domboldalakon birkák legeltek, az ég kék volt, a levegő tiszta és friss. Mellettünk folyamatosan autók és kisérőbringások haladtak, akik szurkoltak és dudáltak. Igazi futóünnep volt készülőben. Én magam is így voltam vele, de mások arcán is láttam azt a semmihez sem fogható, felemelő érzést, ami az igazi, felhőtlen szabadság és boldogság érzése. Amikor futsz, és veled fut még egy csomó ember és nyár van, és gyönyörű az idő, és pontosan tudod, hogy hol a helyed. Éppen ott, ahol vagy, és soha nem is akarsz máshol lenni, és azt kívánod, hogy bárcsak örökké tartana ez a nap. És nincs már sehol a téli beöltözős futások gyötrelme, meg a sötét, esti szenvedések, meg a dupla zokni meg az aláöltözék, hanem ott vagy és semmi más dolgod sincs az életben, csak hogy ott legyél és átéld a pillanatot. És már ott tudod, hogy erre mindig emlékezni fogsz.

Nos ilyen és ehhez hasonló felemelő és lelkesítő érzések kavarogtak bennem azokon ez első kilométereken. Aztán persze szétszakadt valamennyire a mezőny, de nem volt veszélyes. Az emelkedők nem okoztak gondot. Sogyu egy jó darabon kísért bringával. A váltóponton már ott vártak a csapattársak.

Nagyon érdekes volt, hogy míg más versenyeken mikor beér az ember a célba, akkor vége a versenynek, itt éppenhogy akkor kezdődött el szinte. És nem is érzed akkorának a távot, mint máskor, mert tudod, hogy ez csak egy töredéke az egésznek.

Nos, Sogyu futott tovább, mi meg kicsit beszélgettünk a többiekkel, aztán beültünk a kocsiba és mentünk a következő váltópontra.

Ott Nóri váltott. Találkoztunk Lacával, meg persze sokan másokkal. Végül befutott Sogyu szokásosan frissen és üdén és elindult Nóri. Az ő szakasza elég hosszú volt, ezért közben mi többiek elmentünk ebédelni. Egy kellemes badacsonyi helyen sikerült enni, majd igyekeztünk Keszthelyre, mert Nórit ott váltotta Blumi. Itt sikerült némileg lekésni a váltást, de autóval üldözőbe vettük a továbbfutó Nórit, és futó és bringások közt szlalomozva egy fatelep környékén sikerült utolérnünk. Nem örült, de nem is volt mérges. Még dolgozott benne az endorfin. Ezután igyekeztünk Földvárra, mert Ott váltott Anti. Itt nem volt probléma, időben megérkeztünk. Anti is rendben elindult. Itt már kellőképpen lapos és egyenes volt az út. Mivel a kocsiban már csak olyan emberek ültek, akik már lefutották a napi távjukat, mindenki felszabadult és vidám volt. Blumi betett egy SKA P nevű olasz zenekart a cd-be és elképesztő hangosan nyomta. Ez Nóri egyik kedvence is volt, mert rövidesen meg kellett állnunk és ezek ketten kint ugráltak a kocsi mellett. Közben futókat fényképezgettünk és vártuk Antit és Sogyut. Rövidesen el is haladtak mellettünk. Megint beelőztük őket, aztán megint, és ez így ment egészen Boglárig.

Anti célba érBoglárra ½ 8 körül érkeztünk. Anti szépen végignyomta, ahogy kell. Hozta a kötelezőt. Úgy általában mindneki érezte azt a csapatversenyek adta plussz erőt, hogy most nem csak saját magáért küzd, és ha nagyon elrontja, akkor a csapatot rontja el. És ez még ebben a mi esetünkben is igaz volt, hiába nem győzni jöttünk.

Az első napi időnk 9:21:34 lett. Nem is volt ez annyira rossz idő. Ott még nagy volt a nyüzsgés, folyamatosan jöttek be a csapatok. Kicsit fújt ugyan a szél, de sütött a nap és egyáltalán egy igazi, kellemes befutóhangulat volt jelen mindenhol. Pedig ez még nem is a cél volt.

Nóri és a tészta

A szálláson aztán Nóri főzött egy remek milánói makarónit. Baromi sok lett. Nem bírtuk mind megenni. Egy ház felső szintjén laktunk. Az alsón pedig szintén egy UB csapat, többek között fTomival, Csehával, Noémival. A lányok feljöttek egy kicsit, de mivel kiderült, hogy tök ugyanazt ették, mint mi, már nem bírtak nálunk is vacsorázni.

Aztán éjfél körül lementünk a célhoz, mert valaki azt mondta, hogy MJoci és Edit is közel jár. Nos, lent voltunk kb 1-ig. Bár velük sajnos nem tudunk találkozni, láttunk sokakat, akik akkor érkeztek. Természetesen ők mind egyéni indulók volt. Volt, aki futott, volt, aki sétált, de a többség még nagyon jól nézett ki. Embertelen teljesítményük lenyűgöző.

Aztán hazamentünk és lefeküdtünk aludni. Holnap is van még egy nap.

Folyt köv….

2011-08 hó (3 bejegyzés)
2011-04 hó (1 bejegyzés)
2011-02 hó (1 bejegyzés)
2011-01 hó (2 bejegyzés)
2010-12 hó (1 bejegyzés)
2010-06 hó (2 bejegyzés)
2009-09 hó (1 bejegyzés)
2008-07 hó (2 bejegyzés)
2008-06 hó (3 bejegyzés)
2008-02 hó (1 bejegyzés)