Itt ülök a gép előtt és nem tudom hol kezdjem a beszámolómat. Talán az elején, nem igaz?:-)
Nekem az év már évek óta az ironman után végződik, és októbertől kezdődik.

Gergely átírta a Julianus-naptárt, én meg átírtam a Gergely-naptárt. Nekem Sándor-naptáram van! (na nem VI. Sándor:-))

A tavalyi ironman után sérült voltam november végéig. A térdműtétet szerencsére megúsztam, de a három hónap pihenő padlóra küldött. Decembertől elkezdtem edzeni, és meglepődve vettem észre, hogy két hét után egyre jobban megy a futás, és a pulzusom is rohamosan javul. December közepén voltunk 10 napot Sharm El Sheikh-ben, ahol nagyon jókat futottam.

Január elején olvastam egy május végén tartandó 48 órás futásról. Gyorsan beneveztem magam, aztán már csak edzettem. Úszni jártam a futás mellett, de a kerékpárt teljesen elhanyagoltam. Februárban a fiam barátnője terhes lett és a lányomék is tervezték, hogy meglepnek egy unokával. Az ateista lelkem a „mennyországban" röpködött (már évek óta szerettem volna unokákat), így könnyü volt edzeni. Aztán csak elkezdtem vért pisilni. Megfigyeltem, ha gyorsabban futok 5 percnél, azt valahogy nem tolerálja a prosztatába bújt háziállatkám. Visszavettem a tempót 5:10 - 5:30 közé. Márciusban a fiam barátnője bevérzett, elment a gyerek. Lelkileg padlóra kerültem, de a hosszú futások segítettek. Április elején elmentem körbefutni a Velencei-tavat. Óvatosan kezdtem, de találkoztam egy lány ismerősömmel, aki 4x3 km-t futott 4 percesben. Hülye fejemmel beálltam mellé. A második 3 km után kiálltam, de már késő volt, a 24. kilométernél a hátsócombomban elszenvedtem egy részleges izomrostszakadást. Még befutottam a célba, de alig tudtam lépni. Aztán pár napig megint véres volt a vizeletem. Sajnos 8 nap után futottam 20 km-t - kicsit fájt - a következő nap a 8. km-nél megint baromi fájás. Hazafutottam, aztán orvos, ultrahang. Kényszerpihenő június közepéig. A 48 órás futást visszamondtam (spóroltam 150 eurót:-)

Elkezdtem készülni az ironman-re. Igen jól álltam:-): 10 hét futás nélkül, 0 km kerékpár, úszni elég sokat úsztam, de az nálam nem sokat ér.

Júniusban elkezdtem nyomni a bringát. Tekertem 1200 km-t, és az utolsó két hétben elkezdtem futni is. Júliusban edzettem 64 órát, ami nem sok, de nem is kevés. Ennyit már évek óta nem edzettem. Tekertem sokat szerpentinen és egyre jobbakat futottam. Minden héten futottam kétszer 20 kilométer fölött, volt benne pár 28 km-es futás is, a tempó 5 perc körül volt. Augusztus első hetében még 12 órát akartam edzeni, de kedden elkapott egy hasmenés. A rákellenes kutyulékomba belekevertem elég sok tökmag és barackmagolajat, azt hittem ettől van. Hétvégére jobban lettem, így edzettem 6 órát. Aztán a verseny hetében megint elkapott egy hasmenés (magyarul: fostam, mint a murányi kutyája:-) + gyomorgörcsök. Szerda éjjel nem aludtam semmit. Csütörtök reggel elmentem a patikába, kaptam valamit hasmenés ellen, aztán indulás Nagyatádra. Délután a bejáráson olyan gyenge voltam, úgy éreztem leesek a bicikliről. A tésztapartin jól bezabáltam, ami megint nem tett jót az éjszakámnak. Pénteken az expón volt valami szabadgyök mérés. A hölgy szerint 50 ezer fölött jó az érték, nekem csak 20 ezret mértek. Vigasztaltam magam: ez kb. annyira komoly, mint a tenyérjóslás. Aztán délután mértek 2 dagadt emberkének (kísérők voltak, nem versenyzők) 37 és 40 ezres értéket. Ez egy kicsit lehangolt. Az igaz, hogy már 3 éve rákkal élek, de jól érzem magam, az agyamból kizártam minden negatív gondolatot. De hátul a kisagyamban egész este ott motoszkált egy rossz érzés. Péntek éjjel azt álmodtam, hogy kitört rajtam a rák és készülök az öngyilkosságra. Éjjel kettőkor felébredtem, csurom víz voltam és baromira fájt a fejem. Még bóbiskoltam fél 5-ig, aztán felkeltem. Úgy éreztem magam, mint aki a verseny után van, pedig még előttem volt:-) De aztán a depóban találkoztam sok jó ismerőssel és megjött a jókedvem. Sajnos az úszás előtt hoztam egy olyan döntést, ami eldöntötte, hogy megint szenvedős ironman-t csináljak. Felvettem a két éve nem hordott nyomorult neoprénemet.

Év végén szeretném megint megpróbálni, hogy nyugdíjas legyek, ezért már több mint egy éve nem súlyzózom és nem hasizmozom (minél rosszabbul akarok kinézni a bizottság előtt:-) Ennek köszönhetően ekkora hassal és ilyen magas testzsírral soha nem álltam még a rajtban. Feszült is rajtam a neoprén!
Ebben az évben úsztam 143 km-t. Medencében 2 kilométeren 2 percet javultam, ezért biztosra vettem, hogy 1:25-ön belül úszom. Elkezdődik az úszás, én meg a szűk neoprénben nem kapok levegőt. Már csak taposom a vizet, de a pulzusom csak emelkedik, már 155. Meg akarok fulladni, bepánikolok, kikapaszkodom az egyik hajóra. Letépem magamról a neoprént, mire a srác megszólal: hé, nem zavar, hogy meztelenül vagy? - hoppá! nem vettem alá fürdőnadrágot. Na, most mit csináljak? Engem nem zavarna, ha meztelenül úsznék tovább (1983 óta nudisták vagyunk), de gondolom, kizárnának a versenyből. Nagy nehezen visszabújok a neoprénbe, de nem tudom elképzelni, hogy visszamenjek a vízbe. Ott ülök, mint egy rakás szerencsétlenség, és arra gondolok, hogy feladom a versenyt. Nem fogjátok elhinni, de örvényeket láttam a tóban! Tiszta hülye vagyok, mi? Aztán először nagyon dühös leszek magamra, utána kiröhögöm magam: na te barom, ilyen kemény gyerek vagy? Eszembe jutnak az életemből dolgok, sokszor meghalhattam volna, mikor kötél nélkül sziklát másztam, mikor Angyalföldön kés meg törött üveg ellen verekedtem és szétvágták a fejemet, stb., de a pánikot eddig nem ismertem (egy tapasztalattal megint gazdagabb lettem:-)). Kb. 6-8 perc után elkezdek úszni. Cipelek magammal egy kádra való vizet, mivel a cipzárt elöl nem húztam fel. Már mindenki elúszott, utolsó vagyok. A pulzusom megnyugszik, megáll 132-nél. Elkezdem utolérni a mezőnyt, egyre jobban úszom, előzgetek, erőteljes lábmunkát végzek. Aminek meg is lesz az eredménye: a jobb térdembe belehasít egy erős fájdalom, ami idővel sajnos egyre rosszabb lesz. Gondolatban elbúcsúzom a jó maratoni időtől. A végén 1:39-et úsztam, 14 perccel rosszabbat a tervezettnél, de ami még rosszabb, nagyon fáj a térdem. 8 percet depóztam, voltam már gyorsabb is, aztán gyerünk tekerni.

Kevesebb, mint 3 ezer km van a lábaimban. A terv: 5:50 körül terveztem tekerni, de sokkal jobban sikerült, 5:34 lett a nettó időm. A bruttó 3 perccel több, de meg kellett háromszor állnom, mert a sebességmérőm a gödrökben mindig elmozdult és nem mért. A kerékpárt nagyon élveztem. Hülyéskedtem, nagyon sokat drukkoltam az újoncoknak (addig legalább nem gondoltam a térdfájásomra:-)
Este hárman meg is köszönték, hogy buzdítottam őket.

Megpróbáltam rendesen frissíteni, ami nem teljesen sikerült, mert a gyomrom megint megfájdult. Azt hiszem túlszedtem a hasfogó gyógyszert. Inni rendesen ittam, de az utolsó körön már nem ettem semmit. Leszálltam a kerékpárról, nem voltam valami jól, a jobb lábam nem akart térdben hajlani. A második depóm is 7 perc lett.

Jött a futás...
Nagyon el voltam keseredve - na jó, ezt kifelé nem mutattam -, mert tudtam, ez megint egy szenvedős maraton lesz. Jól tudtam:-)
Az első négy köröm még 14 perc körül volt, aztán egyre jobban fájt a térdem és jöttek a 17-18 perces körök. Sajnos a frissítést nagyon elszúrtam, aminek köszönhetően a 8 kör után (félmaraton 2:09) hirtelen hullafáradtnak éreztem magam. Számolgattam magamban, és úgy láttam, a tervezett időt nem tudom megcsinálni. Ezért elkezdtem sétálni, beszélgetni, hülyéskedni. Néha belekocogtam, de nagyon fájt mindenem, még a hajam helye is:-). Aztán csak eljött a 16. kör is, és 4:51-es maratoni idővel célbaértem. Az időm 12 óra 20 perc lett.
Köszönöm mindenkinek a bíztatást, nagyon sokat segített.

Lányom is elkísért pár körre….

Ezt írtam a triatlon topicba augusztus 4-én:
Ahogy most érzem: úszás: 1:25-1:30, kerékpár: 5:45-5:55, futás: 4:10-4:20.
Lehetséges célbaérés: 11:20 és 11:45 között.

Azt hiszem, ha neoprén nélkül úszom, akkor sikerült volna a 11:40 körüli idő. Persze, ha jobban belegondolok, kit érdekel? Sokkal fontosabb, hogy ismét nagyon jól éreztem magam. Ez egy különleges érzés,
EZT CSAK NAGYATÁDON LEHET ÉREZNI!!! Gyuláék szokás szerint nagyon jó kis versenyt szerveztek, remélem jövőre megint tudok indulni.
Egy dologban kicsit elbizonytalanodtam: a jövő évi bonyhádi duplát meg kell gondolnom. Majdnem 8 km-t úszni mellben....Nincs semmi esélyem célbaérni, ha a térdem megint megfájdul. Jövő héttől elkezdek tanulni gyorsban úszni, aztán majd április körül már többet tudok.

Készülök írni egy beszámolót az idei ironman-röl, de még kicsit lusta vagyok. Addig itt van egy másik:-)

Így kezdtem tavalyi ironman beszámolómat: Nekem az év már évek óta az ironman után végződik, és októbertől kezdődik. Gergely átírta a Julianus-naptárt, én meg átírtam a Gergely-naptárt.

Nekem Sándor-naptáram van! Na nem VI. Sándor. :-)) És így fejeztem be: Egy dologban kicsit elbizonytalanodtam: a jövő évi bonyhádi duplát meg kell gondolnom. Majdnem 8 km-t úszni mellben... Nincs semmi esélyem célbaérni, ha a térdem megint megfájdul. Jövő héttől elkezdek tanulni gyorsban úszni, aztán majd április körül már többet tudok.

Kicsit optimista voltam, ami áprilist illeti, már novemberben rájöttem, hogy nem megy ez nekem. El kell fogadnom, hogy mellúszóként fogok meghalni :-), ezért elvetettem a dupla ironman tervét. Novembertől elkezdtem komolyabban futni: tavaszra terveztem egy 24 meg egy 48 órás futást. Aztán januárban írt Sárosi Gyuszi barátom, hogy nevezzek én is. Jó buli lesz együtt versenyezni. Eszemben sincs, válaszoltam. Később írt Hámori Fajankó is. A Gyuszi által elültetett csíra, Fajankó öntözésével elkezdett szárba szökkenni. Igenám, de feleségemmel terveztünk márciusban egy Jordán, és májusban egy Brazil körutat. Mit fog szólni hozzá, ha nem megyünk? Mert ha befizetem a nevezést, akkor többet kell edzenem.

Kedvenc feleségem megértő volt (eltoljuk jövőre), átutaltam a pénzt, és megírtam az edzéstervet. Augusztus óta nem ültem kerékpáron, és november óta hányingerem volt, ha az uszodára gondoltam. Február első hetében már edzettem 16 órát, aztán egy arcüreggyulladással 3 hétig feküdtem. A betervezett 55 óra helyett csak 16 óra edzés. Ez jól kezdődik, gondoltam. És még jobban folytatódott:

Március közepén kiújult a porckorongsérvem, március végén egy futásnál meg fellökött egy autó. Megint csak 46 óra edzés. Április közepén futottam Kisbéren 50 km-t, ahol a derekam még rosszabb lett. Áprilisban edzettem 54 órát, a tervezett 70 helyett. Májusban a derékfájás miatt még kevesebbet, csak 45 órát. Verseny előtt két héttel, mikor egy edzés után a fájdalomtól a lakásban négykézláb mászkáltam, kérdezte Erika: nem lenne jobb, ha lemondanád a versenyt? Nem, mondtam dühösen.

Fajankóval, Sárosi Gyuszival, meg Bontovics Tímeával leveleztem. Bíztattak, bátorítottak. Tímea szerint úgy fogok menni, mint kés a vajban. Igen, mint tompa kés, a fagyott vajban, válaszoltam. :-)

Arra a meggyőződésre jutottam, hogy 36 órának elégnek kell lennie, akármilyen nyomorék vagyok. Legfeljebb, nagyon fog fájni. Ebben az utolsó három ironman-nek köszönhetően már van gyakorlatom. A fenébe... :-)

Eljött a nagy nap, szerdán hajnalban indultunk Bonyhádra. Kíváncsi voltam a délelőtti előadásokra. Nem csalódtam, sok érdekes dolgot hallottam. Előtte még elővettem a perselyemet, amibe az edzéskilométereket gyűjtöttem. Sajnos nagyon könnyű volt, még egy „sima" ironmanhez is, nemhogy egy duplához. Volt benne: 100 km úszás, 2000 km futás, és 2100 km kerékpár. A futás rendben is volna, de kérdeztem magamtól: te barom, ennyi kerékpáredzéssel akarsz tekerni 360 km-t, ráadásul 3000 m szintkülönbséggel? Igen, válaszoltam határozottan az agyamnak. Ennyi edzéssel fogsz célbaérni!!!

Pénteken reggel valahogy nem volt étvágyam. Leerőltettem pár falatot, aztán elröhögtem magam. Bolond, mit erőlködsz? A következő 36 órában el fogsz égetni kb. 20 ezer kalóriát, és megeszel pár ezret. Mi múlik ezen a párszázon?

Reggeli után megyünk a versenyközpontba, várunk a buszra. Az idő borús, szemerkél az eső. Ez nekem nem valami jó. Jobban szeretem a kánikulát.

Télen háromszor futottam a sivatagban, felkészültem a melegre. Nagyon nem szeretnék esőben 360 km-t tekerni.

7-kor elindulunk, irány Gunaras. A busz szétrázza a gyomromat. Megizzadva, szédülve, hányingerrel szállok ki a buszból. Azt hiszem meg kell gondolnom azt a Jordán körutat. :-)

A rajtig van még egy óra. Szokás szerint dumálgatok itt, dumálgatok ott, a végén nagy kapkodás. A rajt előtt jövök rá, hogy marha éhes és szomjas vagyok. Gyorsan megiszom fél liter izót. Enni majd a kerékpáron lesz elég időm. :-)

Elkezdődött az úszás. 3 óra 40-et terveztem. Medencében 1:40-re úszom a 3,8 km-t. Ennek a duplája 3:20, de lassulni fogok, meg enni-inni kell. A vízben evést eddig nem gyakoroltam. Ettem a banánt és ittam a medence vizét. :-) Az úszás elején megint nem kaptam levegőt a neoprénben, ezért levettem. Most volt alatta fürdőgatya, nem úgy, mint tavaly Nagyatádon. :-) Így úsztam 3 km-t, de a 20 fokos vízben kezdtem kihűlni. A térdeim szétfagytak, és elkezdtek fájni. Bejött, amitől féltem: nincs esélyem célbaérni, ha a térdem megfájdul. Gyorsan elhessegettem a negatív gondolatokat. Visszavettem a neoprént, de már késő volt, nagyon fáztam. Erika szerzett forró teát (amiből állítólag három pohárral ittam, de csak egyre emlékszem), én meg transzban úsztam tovább. Aztán hallottam, hogy Gyuszi és Árpi kifagyott a vízből, szaunáznak. Láttam Ármin szenvedését is. Én még hozzájuk képest egész jól voltam. A nettó időm 3:14-lett, a brutto 3:30. Ezek szerint 16 percet voltam a medence szélén melegedni, térdet masszíroztatni.

20 percet depóztam. Nem siettem el, de ha egy ironman-en mindenre van idő, akkor egy duplán meg időmilliomos vagyok. :-)

A 180. km-nél eszembe jutott egy P. Mobil szám: „180 km, néha több, valamiért mégis mindig eljövök". Hát igen, ezen a versenyen kicsit több. Pont kétszer annyi. :-)

Kiszálltam a Polár órámból, és újra kezdtem mérni a következő 180 km-t. Becsaptam az agyamat. Most kezdődik egy ironman. Eddig csak a bemelegítés volt. :-)

Szerencsére a viharos szél alábbhagyott, könnyebb lett tekerni, de azért száguldozni nem tudtam. :-) Éjjel kettőkor elbóbiskoltam és nekimentem az egyik kordonnak. Jól beütöttem a bal vállamat, de szerencsére nagyobb baj nem történt. Féltem ettől az éjszakától. Fiatal koromban jól bírtam az éjszakázást, de már 34 éve házasságban élek, és általában 10-kor megyünk aludni.

A teljesen sötét elkerülő úton jöttek a bogarak a fejlámpámra. Lenyeltem olyan sok bogarat, hogy a végén féltem, kapok egy gyomorrontást ennyi húsevéstől. Elvégre, 22 éve vegetáriánus vagyok. :-)

Szerencsére nem kaptam, de a térdeim egyre jobban fájtak. Féltem, hogy megint elalszom, ezért elkezdtem verseket mondani, aztán visszagondoltam a sivatagi futásokra, az utazásainkra. Két éve ott álltam Párizsban Jim Morrison sírjánál. Elkezdtem hangosan énekelni Hobotól a Jim Morrison bluest: „Az élethez ajándék jár, minden játékban ott a halál. Beteg a város, a folyó ég, de a láz itt van még"... Igen, a versenyláz itt volt még...

Ettől szomorú lettem, mert eszembe jutott az áprilisban a Mount Everesten meghalt Várkonyi Laci. Abban a játékban ott volt a halál.

De most nem szabad szomorkodni, ezért jön a 3:20-as blues, benne egy Tátrai gitárszóló. :-) „messze még a hajnal, 3 óra 20" szerencsére nem volt már messze. Lassan kezd pirkadni, le lehet kapcsolni a fejlámpát, nem kell több bogarat enni. :-)

Az utolsó pár órában már háromkörönként meg kellett állnom a térdfájás miatt, hogy Erika megmasszírozza, és befújja jégspray-vel. Egyre merevebb lettem, nem tudtam, hogy üljek a kerékpáron. Nagyon fájt a popsim. :-) Hatalmas szenvedés volt visszaülni a kerékpárra, és újra, és újra nekiindulni. De ennek is vége lett egyszer. A második180 km-t nettó 7:33-ra tekertem, bruttó 9:20. Hihetetlen, majdnem két órát voltam pályán kívül.

Eljött a pillanat, most jön a kedvencem: mehetek futni. Csak ne kellett volna ilyen sokat úszni és kerékpározni előtte. :-) Meg ne fájna a derekam, és a térdem. Eszembe jutott egy mondás: „Ezer ok van arra, hogy feladd, és mindössze csak egy, hogy befejezd." Nekem csak két okom lenne feladni: térd és derékfájás, messze vagyok az ezertől, tehát gyerünk futni. :-)

Az első 5 kört (1278 m-es körök) 7 perc körül futom, de észhez térek és beállok a 8 perces körökre. A 18. körben elkezd a talaj hullámzani, szédülök, majdnem elájulok. Még eltámolygok a sátorig, ahol Erika megetetett, lefektetett, felemelte a lábaimat. 14 perc szünet után futok tovább. Mai napig nem jöttem rá, hogy mitől jött ez a rosszullét. A tünetek eléhezésre utaltak, de az nem stimmelhet, mert egész idő alatt zabáltam, mint egy disznó. :-) Az egyik mobil WC-t a látogatásom után be kellett zárni. :-) Hajnali fél négykor jött rám, sajnos nem bírtam ki a kerékpár végéig. Erika segített levetkőzni a WC előtt. A pántos nadrág miatt le kellett vennem az egész felső cuccot. Olyan sokáig voltam benn, hogy Erika megkérdezte: Sanyi, alszol? Dehogy, válaszoltam, csak szarban vagyok. :-)

Az első maratont nettó 4:50-re futottam, bruttó 5:09. Megint kiszálltam az órámból.

Kezdődik a második maraton. Az első 20 km-en még elvagyok. Kocogok, gyorsan gyaloglok, szenvedek, sátornál megállok, Erika masszírozza a térdem, derekam stb. Esik az eső, de nem zavar. Gyomrom kezd émelyegni, de Horváth Jenőtől kapok a Maltovit nevű csodaszerből, ami helyrehozza. Aztán a második 20 km-en a derékfájás kisugárzik a csípőmbe. Ettől féltem a legjobban. A sátraknál bíztatnak, dicsérnek, hogy milyen jól tartom magam, fussak, fussak. Néha a látszat csal. Pokoli fájdalmaim vannak, ráadásul a jobb térdem úgy fáj, hogy alig tudok rálépni a jobb lábamra.

A végén már minden második körben kapom rá a jeget. De menni kell, mert Keszi Józsi nagyon jön rám, küzdünk a +50-es kategória 3. helyéért. A végén 7 perc előnnyel 3. vagyok. Lassan csak leszenvedtem 83 km-t, és eljött az utolsó kör. Litavetz Annától kapok egy zászlót. Nem akármilyent. Megjárta az utolsó két paralimpiai játékokat. Illik is hozzám. :-) Nem hiszem el, én, a „mozgássérült" mellúszó dupla ironman vagyok! A 84,4 km-t nettó 10:14-re, bruttó 10:39-re futottam. 31 óra 19 percre finishelek. 35 óra 59 percért jöttem. Több, mint 4 órával gyorsabb voltam a tervezettnél. A nettó időm meg 27 óra 53 lett volna, ha... De a sportban nincs ha, majd legközelebb gyorsabb leszek. :-) A verseny közben, mikor fájtak a térdeim, meg a derekam, azt mondtam: soha többet! Ilyen úszástudással őrültség indulni. De ma már csak a szépre emlékezem, és ha jövőre nem is, de 2 év múlva remélem megint belevághatok.

Szeptemberben lesz 4 éve, hogy rákos lettem. Az orvos szerint a 4. és 5. év között jön a kritikus pont. Ilyenkor derül ki, hogy lett-e áttétem. Ha nem, akkor a statisztika szerint akár még 10-15 évig is nyugton marad a háziállatkám. Én 99 %-ig biztos vagyok, hogy így lesz, de néha az 1 %-is bejöhet, meg 100 %-ra csak a halál biztos. :-)

Hihetetlen élmény volt ez a verseny. Hosszú, szörnyű gyönyörűséges 31 óra. Köszönöm kis feleségemnek a segítségét. Nagy erőt adott a jelenléte, gondoskodása. Köszönöm Zsoltnak, és a bonyhádiaknak ezt a versenyt, azt a fantasztikus hangulatot, amit teremtettek. És köszönöm a sok ismerősnek és ismeretlennek a buzdítást, és azt a szeretetet, amit irányomba küldtek. Mindig átsegített a holtponton. Ilyen kevés edzés mellett, volt egy pár. :-) Külön köszönöm a Gábor nevű srácnak az iskolából, hogy szabadidejében bejött a munkahelyére, és segített a kerékpárcipőmet megjavítani.

Szerintem egy módon érdemes élni: úgy, hogy szerelmes legyek a saját életembe. Az ilyen élmények segítenek, hogy a szerelem ne múljon el 53 év után se.

Ezeket az érzéseket nem lehet pénzért venni, vagy lottón nyerni.

5 hét múlva jön a 10 éve tartó nagy szerelem: Nagyatád, ami hasonló érzéseket vált ki belőlem.

Vasárnap odajött hozzám Obor, és mondta, hogy válasszak egy tigris nevet, mert minden ultraversenyen célbaért versenyzőt ez a megtiszteltetés ér. Először az optimistatigris névre gondoltam, de a végén mégiscsak a bluestigris nevet választottam. Csak gitározni és énekelni ne kelljen. :-)

Fajankó szavaival zárom soraimat: jó ide tartozni a kevesek közé, egy falka testvér közé, akik együtt játszanak, majd hazatérnek, de megint összejönnek másutt, összeölelkeznek, segítik egymást a pályán, megküzdenek egymással, de tisztelik a másikat.

Fajankó, ezt nagyon jól megfogalmaztad! Ezért megbocsátom, hogy szerdán megetted a sütimet :-), és köszönöm, hogy rábeszéltél erre az őrültségre.

Mottó: Ha most meg kellene halnom, nem találnám túlságosan magas árnak a halált mindazért, amit az élettől kaptam.

Jövőre, vagy jövő után találkozunk!