Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 929 081 km-t sportoltatok
UB2011

Segíteni...

cseha | 2011-06-29 17:44:01 | 11 hozzászólás

Egész pontosan egy éve merült fel a gondolata, hogy az idei UB-n bringán végigkísérjem Jocit, amikor a kudarc miatt vigasztalhatatlan állapotban ült egy pohár sör mellett és semmi jobb nem jutott eszembe,  amivel jobb kedvre deríthetném. Hogy ő ezt komolyan vette, csak novemberben tudatosult bennem, jeges rémületet váltva ki belőlem. Akkor még nem maga a feladat rémisztett meg, hanem az a tény, hogy én nem nagyon szoktam biciklizni. Pontosabban egyáltalán nem szoktam (eddig).

Mivel az elmúlt évben, mióta edzőtársak, majd jó barátok lettünk, Joci nemcsak az edzések során, hanem az élet egyéb dolgaiban is zavarba ejtő mértékig segítségemre volt ( még a sütit is megsütötte a gepárdos bulikraKacsintás) , gyenge kísérleteimet a viszonzásra pedig a "majd az UB-n meghálálod" jelszóval ügyesen elhárította, igen komolyan vettem a feladatot. Bár mibenléte és valódi nehézsége csak lassan tudatosult bennem. A közös bringa-futás edzések során sok mindenben sikerült kiismernem és úgy gondolom mindketten felkészülten álltunk a rajthoz. A fizikai felkészülést ő végezte, én megpróbáltam elérni, hogy ne görcsöljön rá, ne úgy fogja fel a dolgot, amit MEG KELL csinálni. Többször kiderült hogy ez számára nem pozitív dopping. Az utolsó hetekben a többiekkel "aggódva" figyeltük, de teljesen megnyugtató volt a lelkli állapota.

VigyorAhogy közelgett a rajt, engem is elragadott a várakozás izgalma. Annyiszor vagyunk önzőek az életben,vajon én tudok- e elég támogatást nyújtani, háttérbe tudom-e helyezni saját nyűgöm-bajom? (Egyáltalán hogy maradok ébren annyi ideig?Kacsintás) Azt gondoltam, hogy leginkább abban kell majd segítenem a megfelelő időben, hogy elérjem nála, hogy továbbmenjen. Arra nem készültem, hogy pont az ellenkezőjében kell majd a segítségére lennem.

A verseny "technikai" részleteit ő már leírta.  Nagyon jó volt amikor találkoztunk az EO csapattal, meg sok máss kedves ismerőssel, Smarcsuék telefonon voltak végig velünk. Siófokig többnyire jókedvűen, néha komoly beszégetéseket folytatva, néha csöndben haladtunk egymás mellett. Valóban jó, ha az ember ismeri akit kísér és szavak nélkül is tudja, hogy mikor van a "most ne szólj hozzám" állapot és mikor kell beszélni valamiről, bármiről. A legviccesebb és egyben legszürreálisabb szakasz a "zenehallgatós" időszak volt. Joci mellettem nagyon viccesen magyar slágereket énekelt, én a saját zenémre a biciklin táncoltam, Peti pedig gurult melletünk a "csajozós autóval"!Vigyor Hogy ne unatkozzak azt játszottam, hogy megpróbáltam kitalálni, milyen zene lehet, amit énekel, de a "subidubi"-nál végül feladtam. Egyébként ez a zenehallgatás rángatta ki a második gödörből, Peti el sem akarta hinni, hogy az előző ponton még tántorgó Joci hirtelen "újra száguld". AZ elsőnél egyébként a szigor győzött, iszonyú szemétnek éreztem magam azért amiket mondtam, de szerencsére elég mély volt a gödör,nem emlékszik.:) Szóval a zemehallgatós buli ki is tartott Siófokig és akkor történt, hát nem is tudom mi történt. Idővel akkor még jól álltunk, úgyhogy reménykedtem, hogy újra összeszedi magát, de gyakorlatilag onnantól már nem sikerült. A világosi szintidő egyre inkább kezdett minket szorítani, ami mindkettőnket stresszelt. Folyamatosan a kilométerórát néztem és számoltam, hogy az aktuális tempóval mikorra érhetünk oda. És egyre inkább úgy tűnt, hogy hatig talán nagyon kicentizve. Próbáltam biztatni, kemény lenni, gyakorlatilag minden módszert megpróbáltunk mindketten, bár már korábban szólt, hogy "mostantól te gondolkozol". A helyzet csak egyre rosszabb lett, nem annyira fejben, mont fizikai értelemben, és nem sokkal Világos előtt elhangzott a rémes kérdés, hogy mi legyen. Először pár percig megpróbáltam mentálisan felkészíteni rá, hogy akkor sincs itt a világvége, ha abbahagyja és hogy sem én, sem a sok ember aki szurkol neki ( persze rögtön ezen kezdett rágódni) nem fog csalódni benne. A lehetőség, hogy én legalább bringán befejezem a kört, ha ő abbahagyja, úgy tűnt, kicsit megnyugtatja. Aztán kicsit előretekertem, osztottam, szoroztam, számolgattam és végül nagy nehezen kimondtam az ítéletet. Féltem, hogy nagyon elkeseredik, de inkább megkönnybbült, amikor megszületett a döntés. Így végül ez lett az, amiben leginkább kellett segítenem, és ez volt az egész kör alatt a legnehezebb is.

A maradék része a körnek tempósabb tekeréssel telt, fáradtnak éreztem magam, de egyéni futókkal találkozva újra és újra előtört az ösztön, hátha tudok valamit segíteni. Többségüket utoljára az első 50 km-nél jókedvűen futva láttam, hatalmas volt a kontraszt ahogy sorban haladtam el mellettük és láttam akkori küzdelmüket.

Jó volt megérkezni Tihanyba, bár nem így terveztük a visszaérkezést. Előtte valakinek azt mondtam, hogy olyannak tűnik nekem egy ilyen futás, mint egy komoly zarándokút, aminek a végén az ember testileg-lelkileg megváltozva, megerősödve érkezik meg. Most már tudom, hogy nemcsak futva olyan. A Balaton körüli 28 óra számomra is egy lelki "újraépítkezés" lett.

 

Most nem olvasom el, amit írtam, mert akkor elkezdem átírni a felét és a végén kukába dobom az egészet. Remélem, nem túl szentimentális...